A Teremtés fogalma a zsidó ezotériában – a Szefirák és a Paradicsom tanítása a Kabbalában I.

A Kabbala, a zsidó ezotéria a nyugati mágikus hagyományok egyik forrása, amely maga is az ősi Babilóniából származik.

A cikksorozatunkban a kiváló kutató, Tarr Dániel összefoglalóján át mutatjuk be a teremtés művét a zsidó ezotériában.

Elsőként a teremtés fogalmával szükséges megismerkednünk.

1. A Teremtés fogalma a Kabbalában – A teremtés – a Szefirák

A Kabbala a zsidó ezotéria összefoglaló neve.

Végső, rendszerezett formáját az európai Kabbala kialakulásával kapta meg, mely a XII-XIII. századi Provenceben működő Montpelleri Egyetem munkásságához köthető.

Hires kabbalisták

Ide köthető híres kabbalisták Nathan ben Zakariás, Jeruzsálemi Graffatzi, Tibbon, és Lunei Sámuel.

Az Írott Kabbala[1] rengeteg rész’tudományt’ foglal magában, mint például a:

1. Gematria, (betűk számmágiája),
2. Notarikon (névmisztika), és
3. Temura (számmisztika).

Későbbi, a XIII. század végére kialakuló “tudományai” a Notarikon egyik ága, az Abulafia, a Temura egyik fajtája, a Numerológia, Kabbalista Asztrológia és a legfontosabb, a Tarot.

Ekkori fontos kabbalista iskolák a:

• Vak Izsák iskolája (1180-1210), aki az emanációk tanát hirdette,
• a Warmsi Ekazár iskolája (1220), gemátriai tanulmányaiért,
• Abulafia és Gikatilia iskolája (1245-1300).

A korszak ismert, keresztény kabbalistája Raymondus Lullus (1232-1316), későbbiek pedig Ludovico Lazarellius (1450-1500), Thomas More (1478-1535), és a Rotterdami Erasmus (-1536).

A Kabbala tanítása a zsidók szent könyvén a Tórán alapul.

Azt mondhatjuk, hogy a Tóra ezoterikus exegézise.

Esősorban a Tóra két kiemelt könyvével foglalkozik: a Genezis bevezető fejezeteivel és Jákob Létrájával, valamint Ezékiel próféta könyvével.

Ennek az az oka, hogy az előbbi a teremtés kibomlását felső nézőpontból ábrázolja, míg az utóbbi a világegyetemet alulról szemléli.

Mint ezoterikus exegézis megkülönbözteti a világról alkotott felfogásunk négy különböző szintjét, melyek hierarchikusan egymás alá rendel: A legalsó szint a Pesat, a következő a Remez, majd a Drus és legvégül a Sod realizációs szintje.

Ezek a megértés különböző nevei, és az exegézis különböző szintjei.

1. A Pesat a nyelvi megértés szintje, a szó szerinti értelmezés – a tömeg szintje, az Ezékieli vízió földje, a test.
2. A Remez az allegorikus megértés szintje – az egyén szintje, az Ezékieli vízió tűzszekere, a lélek (psziché).
3. A Drus az uralom szintje – a beavatottak (a király és pap) szintje, az Ezékieli vízió trónja, a tudat (spiritus).
4. A Sod a megvalósítás szintje – Adam Kadmon (az első (isteni) ember) szintje – az Ezékieli vízió embere, az Istennel való legvégső egyesülés.

Ez maga a Kabbala.

A Kabbala a Teremtést fogalmát kettős értelemben használja.

Mivel hermetikus rendszer, elfogadja a világ mikro-makrokozmikus azonosságát, vagyis hogy az ember és a kozmosz valójában egyazon princípium, analógiába hozható látszólagos különbözőség.

Ezt mondja ki Hermes Trismegistos Tabula Smaragdinája:

“Verum est, certum et verissimum, quod est, superius, naturam habet inferiora et ascendens naturam descendentis.”

“Kétség nélkül való, biztos és igaz, hogy ami fent van az megfelel annak ami fent van, és ami fent van az megfelel annak ami lent van.”

Ezért a Teremtés is jelenti egyszer a Világ teremtését, és az Ember teremtését, ugyanakkor ez a kettő egy és ugyan az.

Az a törvényszerűség, ami megfigyelhető a körülöttünk lévő világban, magában az emberben is ugyanúgy felfedezhető – nincs különbség; ugyanazok az erők építik fel és mozgatják az embert, mint a külső világot.

Ezért a teremtés folyamata az emberben végigmenő folyamat is.

Így megfordítva a Teremtést, az Ember visszajuthat Istenhez, eljuthat az unio mysticaig.

A Kabbala teremtését két tanítás fejti ki nekünk, az egyik a Kelippotok (héjak) tanítása, másik a Sefirotok (edények) tanítása.

Ez a két tanítás teljesen lefedi egymást, csak képi leírása különbözik egymástól.

Nagyon röviden megrópbálom összefoglalni őket. Mindkettő abból indul ki, amit a Tóra mond:

Kezdetben volt a káosz, a rendezetlen mindenség (zimzum meo), amely maga a teljes üresség (keroma) volt.

A rendezetlen mindenség szféráján túl volt a Végtelen Fény (en sof aur), mely az abszolút Semmi (ayin) és az abszolút Minden (ayin sof) volt – a teljes telítettség (pleroma).

A Teremtés nem más mint a végtelen, isteni fény útja, mely maga köré rendezi a rendezetlen mindenséget, és kiáradásában négy világot hoz létre: az Aziluth (“kiárdás”), a Beriah (“teremtés), a Yetzirah (“megformálás”) és az Assiyah (“cselekvés”) világát.

Az Aziluth az Ég és Föld távolságát választja el a Semmitől. Az Aziluth az a Világ, melyet a meg nem nyilvánultból Isten Tíz Hangja hívott életre.

A látomásos kabbalista mű, a Síúr Qomá részletes leírásai, sőt a Zóhár is ezeket az Első Ember (Adam Kadmon) mivoltára vonatkoztatják.

A fej, a szakáll, akár meg az isteni test is, továbbá ennek méretei nem egyebek, mint az Aziluth világának lefektetésére szolgáló metafizikus jelképek.

Enélkül a természeti ember mit sem tudna a Kiáradás Világáról.

A Végtelen Fényből áradt ki, így az egymástól elkülönülő világok, az Aziluth négy szintjéből áramlanak elő.

Így az isteni teremtőerőből születik meg a Beriah, azután az isteni erő továbbárad, s a Teremtés Világából felmerül a Yetzirah, majd a Formálás Világából létrejön a legalsó világ, a Készítés Világa, az Assiyah.

Ily módon rendre három alsóbb világ keletkezik a Változatlan Egység Isteni Világán belül. A legfelső világ az örök, isteni világ egységét jelenti – ez a Tűz, az Isten Fénye; a második világ az attól elkülönülő szellemi világot – ez a Levegő, az Ember legfelső attribútuma; a harmadik világ az abból lebomló lelki világ – ez a Víz, az Ember lelkisége; a negyedik világ a teremtés végét jelentő anyagi világ – a Föld, az Ember teste.

A kabbalista életfa

Továbbá a Kelippot tanítás szerint a Végtelen Fény kiáradása tíz héjat hoz létre az abszolút isteni közép körül, vagy ahogy a Szefirák tanítása fogalmaz, tíz ‘csomót’ hoz létre az isteni világból leszálló úton, megalkotva a Kabbala legelterjedtebb szimbólumát a Kabbalista Fát.

Ezek: Keter, Hokmah, Binah, Hesed, Gevurah, Hod, Necah, Yesod, és Malkhut.

Legfelül vagy középen van a meg nem nyilvánult létezésből kilépő Akarat, a kiterjedés nélküli pont, minden létező eljövendő forrása, melyet az Első Koronának, Az Öregnek, vagy a Fehér Fejnek is hívnak – ez a Kiáradás oka, Isten megnyilvánuló ereje.

Innen árad ki a Tíz Hang, amelyek létrehozzák a relatív világot. A Tíz Isteni Alapelv, Isten attribútumai, vagyis a Szefirák egy szemvillanás alatt szikráznak föl, akár egy örök Villám.

A Hagyomány szerint a Szefira (sefirot) szó szerint zafírt vagy felszikrázó fényt jelent, de  nevezik  számnak,  fokozatnak, edénynek, erőnek, köntösnek, koronának, Isten belső arcainak, vagy Ősidőknek is.

A tíz szefira

A szefirák sorban a Fa csúcsán elhelyezkedő Keter (Korona), majd onnan lefelé a Hokmah (Bölcsesség), a Binah (Megértés), Hesed (Könyörület), a Gevurah (Ítélet), a Tiferet (Szépség), Necah (Örökkévalóság), a Hod (Visszaverődés), a Yesod (Alapzat), végül pedig a Malkuth (Királyság). Egyik-másik szefirának több neve is van; a Gevurah-t, melynek szótöve annyit tesz Hatalom, Dínnek vagy Pehádnak is nevezik, mely Ítéletet és Félelmet jelent, míg a Hod és Necah szefirákat Dicsőségnek és Győzelemnek is fordítják.

[1]Megkülönböztetünk Praktikus-, Írott-, Le Nem Írt-, és Dogmatikus Kabbalát.

Szerző: Tarr Dániel

Forrás: tarrdaniel.com

Képek: wikimedia