A tibeti szakrális zene titkai

A tibeti szakrális zene olyan titkokat rejt, amelyek messze túlmutatnak hangtálas és gongos meditációkon.

Tibet szakrális zenéje erőteljesen kötődik a vadzsrajána /sz: vajrayāna, t: rdo-rje theg-pa/ buddhizmushoz.

Ez utóbbi igen fontos gyakorlata a vizualizációs meditáció és a szent mantrák /sz: mantra, t: sngags/ használata. A zene a lámák mindennapi púdzsáiban /sz: pūjā = szertartás/ kap fontos szerepet.

Ennek a muzsikának éppen úgy, mint minden vallási zenének konkrét célja és értelme van.

A tibeti templomi zene legfontosabb feladata a szertartások eredményességének biztosítása.

A tibeti templomi zene eredete

A tibeti szakrális zene két gyökérre vezethető vissza, az ind buddhista és a tibeti samanisztikus előzményekre, hangszerei is ebből a két hagyományból eredeztethetők. A népvallás sámánjai és a phön /t: bon/ papjai a szellemidézéshez, halottkíséréshez és a gyógyításhoz csontból készült trombitát és különféle dobokat használtak.

A phön papok sokféle sajátos énektechnikát is alkalmaznak, melyek között megtalálható a hangelváltoztatás, és a démon- vagy szellemhangok utánzása. Mindezek átkerültek a tibeti buddhista gyakorlatba, ahol a zene szerepe a mantrák erejének és hatékonyságának a fokozása.

A tibeti szakrális zenében fontos szerepe van az emberi hangnak.

A tibetiek a hangképzés két típusát különböztetik meg, az egyik a természetes hang /t: rang-skad/, a másik a tantrikus hang /t: rgyud-skad/. Ez utóbbinak két fajtájáról beszélhetünk, a hím cho /t: mdzo = jak bika és szarvasmarha tehén hibridje/ hangjáról /t: mdzo-skad/, és a Halálisten /t: gshin-rje’i ngar-skad/ hangjáról.

Az első a mellkasban képzett mély hang. A choke specialistái a Gyütö /t: rGyud-stod/ kolostor szerzetesei, míg a sindzse ngárkét az Alsó Tantrikus Kollégiumban /t: rGyud-smad/ sajátították el. A tibeti ének speciális légzéstechnikát igényel, mely alatt mell és fej, mint rezgőtestek egyszerre lépnek működésbe.

Mindez összefüggésbe hozható a tantrikus jógával, mely ezen testrészek csakráinak /sz: cakra, t: ’khor-lo/ összhangját a légzés energiájával teremti meg.

A tibeti szakrális éneknek három fajtáját különböztetjük meg.

Egy egyszerű recitáló /t: ’don/, egy dallamos /t: rta/ és egy a mi fogalmaink szerint dallamtalan, fluktuáló /t: dbyangs/ formát. Ezek akár egy rövid zenei blokkban is átfolyhatnak egymásba. A hagyományosan egyszólamú, de valójában többszólamú hangzást keltő imádságok és himnuszok dalainak hangszeres kísérete rendenként, sőt kolostoronként változik, másfelől attól, hogy milyen meditáció zajlik.

A tantrikus rítusok zenéje akkor tökéletes, ha hangzásban és gyorsaságban azonosul a földöntúli lényekkel, melyekhez szól.

A hangszerek éles fortissimója érzékelteti a megidézett istenek félelmetes erejét. A púdzsákon váltják egymást az énekelt és a hangszeren játszott részek, közjátékok. A tibeti szakrális zenét nem lehet a mi nyugati ötvonalas kottánk rendszerébe átírni, mivel nem beszélhetünk hagyományos dallamról.

A tibeti zene lényege a hangszín, a hangmagasság, a tempó és a hangerő folyamatos változása. Az akusztikus elvek alapján a tibeti rituális zenekar hangszereit /t: rol-cha/, három csoportba lehet sorolni: aerofon, membranofon és idiofon hangszerek csoportjaiba.

Az aerofon család közös jellemzője, hogy bennük a hangot a levegő rezgése hozza létre. Ide tartoznak a fúvós hangszerek. A rezonáló test készülhet fából, fémből és csontból. A hangmagasságot a hangszer hossza határozza meg, ezt lyukakkal lehet változtathatóvá tenni.

A zenész /t: rol-mo-pa/ a játék során a ujjrenddel és az ajkak nyomásával változtathatja a hangmagasságot.

A membranofon hangszerek közös sajátossága, hogy a hangot egy kifeszített bőr vagy membrán adja, mely egy zárt rezonáló testre van erősítve. Ebbe a családba tartoznak a dobok. Az idiofon csoport tibeti hangszereinél rázással vagy ütéssel hozzák létre a hangot. Ezeknek nincs rögzített rezonáló teste. Ide sorolhatjuk a harangokat, cintányérokat és xilofonokat.

Tibeti aerofon hangszerek

• gyáling /t: rgya-ling/ tibeti oboa. A négy nagy iskola négy hangnemű tibeti oboát használ. A fúvókája fémből (bambuszmembránnal) vagy fából készül, a törzse fából, míg a tölcsére fémből. A törzsön hét lyuk van. Hossza 65-70 cm. A tibeti zenekarban az oboának van dallamvezető szerepköre. A gyáling valószínűleg arab eredetű, és ez kerülhetett a legkésőbb a tibeti zenekarba.
• metokh cshárpheph /t: me-tog char-’bebs/ „esőfelhő virága”, melyet a nyigmápá rend használ.
• ngáthikh /t: nga-’grig/ „megfelelő dob”, melyet a khelukhpá rend használ.
• szungmá tási /t: bsung-ma bkra-shis/ „szerencsés illat”, melyet a kágyüpá rend használ.
• cheringmá /t: tshe-ring-ma/ „hosszú életanya”, melyet a szátyápá rend használ.
• kángling, kángthung /t: rkang-gling, rkang-dung/ lábszárcsont trombita. A fúvókája fém, a többi része emberi lábszárcsont, a végét általában bőrrel vonják be.
• csángcsuph-szem káng /t: byang-chub-sems rkang/ bódhiszattva csontjából készült lábszárcsont trombita.
• phámkáng /t: bam-rkang/ terhes asszonyból készült lábszárcsont trombita.
• thikáng /t: gri-rkang/ csata során együtt halt két katonából készült lábszárcsont trombita.
• szángkáng /t: zang-rkáng/ vörösréz kürt. Anyaga vörösréz, bár az arany és az ezüst változat is kedvelt. Krokodilszáj alakú.
• chokáng /t: tshogs-rkang/ kis réz kürt. A tölcsére krokodilszáj alakú.
• rákáng /t: rva-rkang/ kecskeszarvból készült kürt. A fúvókája és a tölcsére fémből van.
• singkáng /t: shing-rkang/ fa kürt. Ugyanolyan a formája, mint a szángkángnak. Szikkimben gyakori. Nagyon szép fahangja van.
• szerü rákáng /t: bser-ru’i ra-rkang/ egyszarvú kürt. Ezt rinocérosz-szarvból készítik.
• thungkár /t: dung-dkar, sz: śankha/ kagylókürt.
• szángthün /t: zangs-dun/ rituális trombita.
• chokhthung /t: dzogs?-dung/ a hosszú-trombita egy változata.
• phupákh /t: bu-p’hag/ kis hosszú-trombita, melyet a bhutáni thukhpá-kágyü iskola használ.
• thung vagy thungcsen /t: dung, dung-chen/ hosszú-trombita, mely teleszkópszerűen összecsukható, hossza akár 4 méteres is lehet. Anyaga lehet fehérfém, sárgaréz, vörösréz, ezüstlap, a díszítés főként vörösréz, aranylap.

Tibeti membranofon hangszerek

• ngá /t. rnga/ dob. A rítusokon pontosan követi a cintányérok ritmusát, és azzal együtt a ritmusegységek végén egyenletes ütésekkel meghatározza és katalizálja a tantrikus szertartásokat.
• ngácákh /t: rngá-ltsags/ dobverő.
• chángá /t: rdza-rnga/ kisdob, melyet két fa dobverővel ütnek. Csak az egyik oldalán van bőrözve, átmérője kb. 12 cm. A dob bőre /t: rnga-lpags/ kecskéből vagy birkából készül. Legfőbb feladata, hogy a púdzsán a lámák kíséretéül duót játszik a tibeti oboával. Ennek a tibeti speciális neve a szuná /t: bsu-sna = vendég rész/.
• ngádum /t: rnga-zlum/ gömbölyű dob. Tipikus kézi dob, mely az egész földön ismert. Kb. 40 cm hosszú. Két kézzel játszanak rajta.
• thüngá /t: thun-rnga/ meditációs dob. Átmérője kb. 20 cm, egy fa dobverővel használják.
• khöngá /t: mgon-rnga/ A dobkáva egyik oldala lóbőrrel van borítva, és a dobos a másik oldalon ül. A káva díszítése mindig haragvó jellegű, tibeti neve thurkhé tyiköpá /t: dur-khed kyi-bkod-pa = temetői ábrázolás/. A dob belső oldalát khönkángnak /t: mgon-khang/ hívják. A nagy tibeti kolostorokban megtalálhatjuk a speciális khönkáng termet, melyben a Dharma védelmezői foglalnak helyet.
• ngácsen /t. rnga-chen/ nagydob, mely három helyen van rögzítve egy fix fakerethez. A dob bőre vadjakból készül. Mindig békés istenségek díszítik. A púdzsán a cintányérral együtt használják. Néha az ima kezdetét is ezzel jelzik a monostorokban.
• lákhngá /t: lag-rnga/ kézi-dob. A dob bőre kecskéből vagy birkából készül. Békés istenségekkel díszítik. A dob keretén a nyolc szerencsés jel látható. A káva ugyanolyan méretű, mint a thüngáé. A fanyél félvadzsrában végződik, és a dobkáva egy lótuszból bontakozik ki.
• A ngácshokh /t: rnga-chog/ rítus folyamán játszanak rajta. Bhutánban csak ezt a dobot használják.
• thámáru, ngácsung, csángte, csángcsáng tiu /t: da-ma-ru, rnga-chung, cang-te, cang-cang-te’u, sz: damaru/ koponyadob, homokóradob, vagy „majomdob”. Kétoldalú kézi-dob, melyet jobbra-balra forgatva használnak, ami során az egy-egy bőrmadzag végén levő bőrgolyók ütik a dobbőrt. Sok tantrikus rítuson használják, különösen fontos a szerepe a csö /t: gcod/ szertartáson. A szertartás során a láma a jobb kezében tartja.
• thácsen /t: da-chen/ nagy thámáru. Neve a thámáru cshenpo szavak összeolvadásából keletkezett.
• thácsung /t: dra-rchung/ kis thámáru. Átmérője kb 12 cm.

Tibeti idiofon hangszerek

• khárngá /t: ’khar-rnga vagy rgya-nga/ tibeti gong. Alapanyaga egy speciális fém ötvözet /t: li vagy li-khra/, mely aranyat, ezüstöt, cinket és vasat tartalmaz. Az imateremben használják. Vele jelzik a mantrázások kezdetét. A különféle mantrák csendes recitációja közben is megszólaltatják.
• rölmo /t: rol-mo/ cintányér. Vastagsága és átmérője is változó, az utóbbi 20-50 cm között mozog. Anyaga a már említett li fémötvözet /t: li-khra/, melyben van arany, ezüst, cink és vas. A jó cintányérban magas százalékban van arany és ezüst, ettől lesz szép sima a hangja. A köznyelvben bukhcselnek /t: sbug-’chal vagy sbub-’chal = púpos cintányér/ nevezik. A fém vastagsága állandó. A rölmót vízszintesen tartják, és függőlegesen ütik egymáshoz. A jobb kézben fogott alsó tányér reprezentálja a férfi aspektust és a módszert, míg a balkézben fogott felső tányér a női jelleget, azaz a bölcsességet. A rölmót rendszeresen használják a szertartás kezdetén, de ez vezeti a rítus tempóját is. A leggyakrabban használt ütésminták a három vagy négy ütés, mindkettő egy elő- és egy utánütéssel: 11233 vagy 112344.
• A cshám /t: ’cham/ maszkos misztériumtáncnál kiemelt szerepet kap a rölmo, zenéjének mintegy állandó eleme. A rölmónak több speciális típusa ismeretes. Ezek: az antropomorf mitológiai madárra utaló sángbukh /t: shang-sbug/, az Arunachal Pradesh és Tibet közötti területen használatos thábukh /t: gra-sbug/, egy hagyományos vékony cintányér a gyábukh /t: rgya-sbug/, a mongol Turkesztánból való horbukh /t: hor-sbug/, tipikus tibeti a cshölbukh /t: ’jol-sbug/, a nepáli phbelbukh /t: bal-sbug/, és a bhutáni thukhbukh /t: ’grug-sbug/.
• szilnyen /t: sil-snyan/ cintányér. Átmérője kb. 40 cm, tányérja belülről kifelé vékonyodó. A szilnyent függőlegesen tartják és vízszintes irányba ütik egymáshoz. Az is előírt, hogy a tányérokat hogyan kell mozgatni. Megkülönböztethetünk kört, duplakört és felrajzolt hexagrammot. Az utóbbinál a játék közben a jobb cintányérral teljes kört mandala írunk a bal tányérra.
• tingsákh /t: ting-shag vagy ting-ting-shag/ kis cintányér. Az átmérője kb. 8 cm, a cintányér-pár egy zsinórral vagy bőrszíjjal van összekötve.
• thilphu /t: dril-bu, sz: ghaņţā/ oltárcsengő vagy kézi-harang. Anyaga harangréz. A többi zenei instrumentumot is nagyra értékelik, de közel sem bírnak annyival, mint a thilphu és a dordzse szimbolikus jelentősége.
• chokáng (tibeti kürt)

A zenekar

A tibeti templomi rituális zenekar összetétele: rölmo, szilnyen, ngá, thámáru, thungkár, kángling és gyáling. A fúvós hangszerek mindig azonos hangmagasságban, párban és összehangoltan játszanak.

Az ütősök száma nem állandó, inkább azon múlik, hogy hány játékos áll rendelkezésre. Az egész zenekar tíz percnél soha sem játszik hosszabban egyszerre. Rendesen egy zenekari rész két percnél nem tart tovább.

A zenekart általában a rölmo játékos vezeti, aki szabad ritmusával meghatározza a játékot. Őt nevezik rölpönnek /t: rol-dpon/, zenemesternek.

A tibeti szakrális zene sajátossága, hogy a ritmus nincs ütemjelzésre alapozva.

A gyáling kivételével az összes hangszer bizonyos meghatározott mikrostruktúrák ismétlése szerint játszik. A gyáling az egész dallamot vagy annak részét a zenekarral együtt játssza. A rítus során nagy jelentőségű tempó a zenekartól függ. A szertartás során nagyon fontos a lassú tempójú játék.

A tibeti zenekar természetes hangzása nem hasonlítható össze az európai megfelelőjével, a modern nyugati ember számára egy archaikus világ revelatív hangjának tűnik.

Az első Tibetben járt utazók rendre úgy számoltak be a tibeti templomi zenéről, mint fülsiketítő, elviselhetetlen csörömpölésről.

Szathmári Botond (TST)
Békesség minden lénynek!
Tási thelekh! /t: bkra-shis bde-legs/

Felhasznált irodalom:

• Kaufmann, Walter: Tibetan Buddhist Chants. – 1975. Bloomington, Indiana University Press
• Kárpáti János: Kelet zenéje. – 1998. Bp.
• Gemini K. Midgley, Ruth (főszerk.): Hangszerek enciklopédiája. – 1996. Bp.
• Gemini K. Scheidegger, Daniel A.: Tibetan Ritual Music. – 1988. Zürich, Tibetan Institut Rikon

2008-08-18

Megjelent: Potala 20. [A Tibetet Segítő Társaság kiadványa]

Forrás, képek forrása: tarrdaniel.com