Az asztrológia kezdete: csillagászat Mezopotámiában

Az asztrológia évezredek óta töretlenül népszerű, ám a kezdetek kezdetén még teljesen másmilyen volt. Most ennek jártunk utána.

Az európai csillagászat és asztrológia gyökerei egyértelműen Mezopotámiában találhatók, olyannyira, hogy a hellén asztrológia jóformán a késő babilóniai hagyomány lényegében változatlan átvétele.

Az asztronómia és asztrológia évezredeken át ugyanaz volt

A hellén asztrológia/asztronómia egyébként két külön forrásból ered: az egyik a zodiákus, ami mezopotámiai átvétel, a másik pedig a tengeri navigációt segítő, mediterrán eredetű hagyomány.

Az asztrológia kezdetben lényegében asztronómia, azaz csillagászat volt

John H. Rogers szerint a következő szakaszokat különböztethetjük meg a mezopotámiai csillagászat fejlődésében:

1. Korai piktografikus szakasz: i.e. 3200-2100
2. Határköves piktografikus szakasz: i.e. 1350-1000

Ezek a szakaszok még az istenek szimbólumait alkalmazzák. 

3. A Három csillag mindnek szakasz: i.e. 1100-ig
4. A MUL.APIN szakasz: i.e. 1100-700

Ezek a szakaszok gyűjteményekről kapták a nevüket. 

5. Asztrometrikus naptárak szakasza: i.e. 750-60

Ekkorról maradtak ránk az első pontos és alapos megfigyelések a bolygók és a csillagok (látszólagos) mozgásáról. 

6. Asztronómiai tudás közvetítése a görögöknek és néhány agráriumhoz köthető ismeret az araboknak.

Megfigyelhető, hogy a legtöbb klasszikus mítosznak van csillagászati olvasata is. Például Héraklész/Herkules 12 munkája a 12 állatövi jegy alapján született. Számunkra az első két szakasz a legfontosabb, hiszen a kozmogóniai mítoszok is ebben a több mint 2200 éves időtartományban keletkeztek.

1. Korai piktografikus szakasz

A legelső három ismert konstelláció a Bika, az Oroszlán és a Skorpió volt, és vélhetően az asztronómiával együtt születtek. A negyedik csillagképpel, a Vízöntővel együtt ráadásul az ekliptika négy kardinális pontját is kijelölték. Ez a négy csillagkép változatlan maradt lényegében napjainkig.

Valamivel később bukkan fel a celesztiális triász, a Nap, Hold és Vénusz hármasa. A képen látható pecséthenger rajzolata ennél is többet mutat: csillagképek egész sorát, amelyek részben (mitikus)állatok, részben ember formájú istenek.

A pecséthenger Elámból, Szúza városából került elő, és valamikor I.e. 2500 táján készítették.

Mezopotámiában, a Korai Dinasztikus Korban (i.e. 2800-2350) az iráni térséggel azonos motívumok, bár eltérő módon jelennek meg: egymással küzdő állatok és emberek, keveréklények és harckocsizós jelenetek.

A képen egy szúzai motívum-gyűjtemény látható: istennők ülnek nagymacskákon, fiatal férfiak társaságában, vadak küzdenek bikafejű istennel, stb., de megtalálhatók Šamaš, Szin és Istár szimbólumai is – Elám és Mezopotámia tehát szoros kulturális kapcsolatban álltak.

A képek értelmezése bizonytalan, de feltételezhető, hogy későbbi csillaképek már itt megjelennek: az oroszlánon álló istennő a mítoszokban Inanna/Istárként bukkan fel, itt azonban lehet, hogy a Szűz konstellációt ábrázolták, a nyilat tartó isten az a szakaszban talán a Nyilas csillagkép megfelelője, stb.

Sok csillagkép egyértelműen elámi eredetű, és nem pedig sumer!

A Mind három csillag gyűjteményben is több alap csillagképet Elám Csillagainak neveznek. I.e. 2300-tól kezdve számos későbbi csillagkép ábrája felbukkan, mint pl. oroszlán, bika, stb. Rogers helyesen vélekedik úgy, hogy inkább beszélhetünk istenek (állat)szimbólumairól, amelyek később megjelennek konstellációkként is, mint fordítva.

Gondoljunk csak a bika, a kígyó, vagy a kutya neolitikumtól kezdve kiemelt szerepére a kultúrákban és társadalmakban.

Bár a csillagképek neveiről i.e. 1100 előttről nincs érdemleges adatunk, a babilóniai táblákon többnyire sumer nevek szerepelnek, tehát a görögök végső soron sumer nyelven megalkotott csillagkép-neveket örököltek.

Adda pecséthengerén azok a főbb istenek láthatók elsődleges szimbólumaikkal, akik később csillagképek is “lettek”: Inanna-Istárhoz a Vénusz, de a jelképei miatt az Íj (Nagygöncöl), az Oroszlán és a Szűz tartozott. Enki-Eához a Kecskehal (Bak), a Mező (Pegazus Négyzete), Halak és Kos (lásd: kos fejű bot az isten kezében), stb.

2. Határköves piktografikus szakasz

A kassita korszakkal új szakasz kezdődik az asztronómiai ábrázolás terén. Több mint 100 kudurru, azaz határkő maradt fent a i.e. 1380-648 közötti időszakból, de ebből csak 24 tekinthető teljesnek.

Ami bizonyosnak mondható ezek alapján, hogy a i.e. második évezred közepére már egyértelműen kanonizálódtak a főbb istenek szimbólumai, méghozzá olyanok, amelyek közül több később csillagképként vált ismertté.

Rogers hozzáteszi, hogy valószínűleg már ekkor is ténylegesen is csillagképeknek feleltették meg ezeket, és a határköveken fontossági sorrendben ábrázolták az istenek szimbólumait: legelső helyen rendszerint a Nap-Hold-Vénusz, azaz Šamaš-Szin-Istár hármasa állt, utánuk következett az ég egy-egy harmadát uraló (ősibb) istenek (Anu, Enlil és Ea) illetve – nem minden esetben – Ninḫursag/Ninmaḫ istennő (az istenek anyja) egy-egy, a szimbólumukkal ellátott oltára.

Moortgat felveti annak a lehetőségét, hogy a Kassu Korszakban vallási-ideologikus okból nőhetett meg a szimbólumok használata az ikonográfiában az istenek klasszikus emberalakos ábrázolásának rovására.

Szerintem ennél prózaibb lehet az ok: az átlag mezopotámiai ember nem tudott olvasni, és vallásos képzésben sem részesült – az egyértelmű, piktogram-szerű ábrákat viszont be tudta azonosítani. Az egyszerűsítés oka pedig az volt, hogy az alapüzenetet az átlag földműves is könnyedén megérthesse: aki a határkövet megbolygatja, az összes isten haragját magára vonja.

A babiloniak osztották az eget három rétegre

A babiloni csillagászat – amit a kassu megszállók csak átvettek – az eget három sávra osztotta: A felső harmad Enlilé volt, a középső a zodiákus nagy részével Anué, az alsó harmad pedig Enki/Éáé. A sávokat úgy alakították ki, hogy a Nap három-három hónapot „töltött” mindegyikben.

A következő négy-hat szimbólum az egy-egy bolygót uraló isteneké volt: Marduk (Jupiter), Nabu (Merkúr), Nergál (Mars), stb. A bolygók azonosítása azonban problémás.

Ami érdekes, hogy maga a zodiákus még nem tűnik fel úgy, ahogy később ismertté vált, azaz feltételezhetően az azt alkotó csillagképeket még nem rendelték egymás után egy szisztéma szerint.

A kassita határkövek asztrális szimbólumainak könnyebb áttekinthetősége végett itt közlöm Rogers táblázatát.

Szimbólum	Isten	Csillagászati megfelelője (az asztrológiai értelemben vett bolygók félkövéren szedve)	Előfordulás gyakorisága a határköveken
			Prekanonikus kor (1350-1170)	Kanonikus kor (1188-1044)	Poszt-kanonikus kor (850-648)
Legfelső sor
4 ágú csillag	Šamaš	Nap	7	14	3
Félhold	Szin	Hold	7	14	3
8 ágú csillag	Istár	Vénusz	7	14	3
Szentélyek és szimbólumok
Bikaszarvas fejdísz	Anu	Egyenlítői sáv	2	13	3
	Enlil	Északi sáv	2	13	3
Kecskehal	Ea	Déli sáv, Bak, Vízöntő	7	13-14	3
Kosfej
Teknős
„Ómega”	Ninḫursag	(Az Argo része)	0	11-12	3
Póznák + jelképállatok
Háromszögű ásó + Sirruš	Marduk	Jupiter	7	14	3
Ék + sárkány	Nabu	Merkúr	3	12	3
Párduc/ oroszlánfej	Nergál	Mars (Cíg-Cep-Lac.),	5-6	10-12	2
Keselyűfej	Zababa	Sas, Szatrunusz(?)	3-4	10-12	2
Madár póznán	Sukamuna & Sumália(?) Ninurta (?)	Szaturnusz (?)	5-6	12	0
Kettős oroszlánfej, bunkósbottal	Ninurta (?) Nergál (?)	Merkúr (?)	4	6-9	1
Villámlás (Bikával, vagy anélkül)	Adad	Bika	6	13	3
Önálló alakzatok
Kutya (Istennővel vagy nélküle)	Gula	(Orion & Mérleg) Oroszlán (?)	5-6	13	2
Skorpió	Ishara	Skorpió	6	13	2
Lámpás	Nuszku	?	7	13	3
Kígyó	Ning̃išzida	Vízikígyó	6	14	2
	Niraḫ	Tejút (?)
Lépkedő madár	Papsukal	Orion	4	8	2

A kígyók független szimbólumként a kudurrukon is megtalálhatók, és az egyiken szereplő felirat azonosítja Ištaran követével (és ezáltal feltehetően azonos Niraḫhal). A későbbi korokban vallási és profán alkotásokon egyaránt megtaláljuk a kígyóábrázolásokat. Isteni szimbólumként az Újasszír és Újbabiloni korszakokban a rituális szövegek Niraḫhal azonosítják a kígyókat.

A kötélként, vagy helyesebben a caduceus-pálcán látható módon összetekeredő kígyók motívuma széles körben elterjedt a korai Sumer és az Új-Sumer korok művészetében és ezáltal egészen A Krisztus előtti 13. századig előfordul amuletteken és pecsételőkön. A legszebb példája ennek a fent említett fogadalmi váza.

Ez a kudurru II. Melisihu (i.e. 12. század) király uralkodása idejéből származik. A király a fiának, Marduk-apal-iddinának adott föld mellett állt. A teljes kassu istenvilág szimbólumait tartalmazza, és azért szerepelnek a határkövön, hogy szentesítsék és oltalmazzák a kijelölt területet és a király döntését, amivel a fiának adományozta, továbbá a teljes panteon haragját vonja magára az, aki eltávolítja, vagy áthelyezi.

Olyannyira fontos szimbóluma volt a kudurru a kassita uralkodóknak, hogy amikor az elámi király, Shutruk-Nahunte megdönti a hatalmukat, számos határkövet elszállítanak Szuzába.

A képen szereplő kudurru öt sávra osztott

A széles, csupasz alsó rész eredetileg a mára elveszett kőtalapzatba ágyazódott.

Rogers érdekes fejtegetésbe bocsátkozik az Enūma Eliš asztrális háttere kapcsán: szerinte alapvetően hibás Marduk és Tiámat alakja mögött valamelyik hős, illetve sárkány/kígyóféle csillagképet keresnünk, mivel ezek a konstellációk ismeretlenek voltak Mezopotámiában, sőt Marduk a Jupiternek felel meg, tehát nem csillagképnek.

Ugyanígy hibás csillagképeket feltételezni Tiámat káosz-gyermekei mögött, mivel ezek többsége egyáltalán nem jelent meg később konstellációként.

Az viszont igaz Rogers szerint, hogy kozmográfiai leírás rejtezik a mítosz mögött: a korábbi rendezetlen káoszt felváltja az isteni rend “rácsozata”, amely meghatározta a babilóniai asztronómia következő két szakaszát.

3. A Három csillag mindnek szakasz

Ekkor jelennek meg először valódi asztronómiai kalendáriumok, de a harminchat csillagkép (3-3 csillagkép egy-egy hónaphoz rendelve) több, eltérő listában is fennmaradt: Elámhoz, Akkádhoz és Amurrúhoz is társítottak egyet.

Ennek oka az lehetett, hogy Sumert ez a három ország határolta egykoron keleten, északon és nyugaton. Valószínűleg ezek a listák a legősibb lokális csillagkatalógusok, még i.e.1700 előttről, amiket az Óbabilóni birodalomban szisztematizáltak, hogy beleférjenek a Három csillag mindnek keretébe.

4. A MUL.APIN táblák szakasza

Ebben a fázisban születik meg a második nagy gyűjtemény, amit MUL.APIN-nak neveztek. A legrégibb fennmaradt példánya i.e. 687-ből származik, de a katalógus vélhetően korábban, i.e. 1000 körül keletkezhetett.

Gyakorlatilag a Három csillag mindnek alapján keletkezett, lényegében ugyanazokat a csillagokat, ugyanolyan céllal, és néha ugyanazzal a leírással tartalmazza, de pontos csillagászati megfigyelések alapján dolgozták át és bővítették ki a rendszert.

Enlilhez 33, Anuhoz 23, Éához pedig 15 csillagképet rendeltek, azaz összesen 71 konstellációt tartalmaz a gyűjtemény. Lehetséges, hogy ez volna az „Isten 72 neve” izraelita hagyomány mögött, azaz a 71 babiloni csillagkép-név + a Tetragrammaton.

A legtöbb cirkumpoláris konstellációt most először jegyezték, a többségük a zodiákusban is megjelenik majd, illetve istenek és szimbólumaik is felbukkannak, de többnyire agrártevékenységekről és állatokról kapták a nevüket.

A listák és a konstellációk leírása alapján a zodiákuson kívül csak kevés csillagkép került át az európai hagyományba: három “emberi” (Orion, Perszeusz, Androméda), egy “kutya” (Lupus) és négy zodiákus melletti csillagkép: Piscis Austrinus (Déli Hal), Aquila (Sas), Hüdra (Vízikígyó) és Corvus (Holló).

5. Az asztrometrikus naplók szakasza

Ez a szakasz i.e. 750-60 közé datálható. Ez már az érett csillagászat (és asztrológia) kora, amikor a számításokat, leírásokat, történelmi eseményeket, stb. Folyamatosan feljegyezték. Ekkor nyeri el a zodiákus a ma is ismert formáját, méghozzá valamikor i.e. 600 és 475 között.

6. A zodiákus

Azt tehát tudjuk, hogy a zodiákus legkorábbi csillagképeit Sumerben, esetleg valamivel korábban Elámban alkották meg. Ez a négy konstelláció (Bika, Oroszlán, Skorpió, Vízöntő) az ég négy kardinális pontján helyezkedett el i.e.4400 és 2200 között. A dátum azért ennyire tág, mert nagy csillagképekről van szó.

Az oroszlán és bika párharc-motívuma az ikonográfiában (i.e. 4 évezredtől kezdve) nem csupán természeti megfigyelés, de csillagászati okból is megjelenhetett: a két csillagkép egymással szemben áll, tehát amikor az egyik “felkel”, a másik éppen “lenyugszik”. A Skorpió eredetileg nagyobb volt: legkorábban a Három csillag mindnek gyűjteményben vált ketté Mérlegre és a ma is ismert Skorpióra. A Vízöntő Enkit/Éát jelképezte a sumer időkben.

A négy zodiákus melletti csillagkép szintén megtalálható lényegében változatlanul a későbbi csillagtérképeken (egészen a modern időkig), és eredetileg a téli és nyári napfordulókhoz kapcsolódtak.

A Déli Hal a Vízöntőhöz (tehát Enki/Éához) kötődik, a Sas Zababához, a háború istenéhez (akinek keselyű/sasfejű bot a jelképe a határköveken), a Vízikígyó (Hüdra) az összes csillagtérképen, mint hatalmas kígyó az égi egyenlítőt jelezte i.e. 2800 táján.

A határköveken legalul szerepel. Az Oroszlánhoz kapcsolódik, amit gyakran ábrázoltak a hátán. A Holló szintén a Vízikígyó hátán szokott lenni az ábrázolásokon.

Bár a későbbiek során a Vízikígyó már nem jelezte többé az égi egyenlítőt, a MUL.APINban azt olvashatjuk, hogy: “a Kígyó [akk. Niraḫ], Ning̃išzida, a Túlvilág ura”. Rogers ehhez még hozzáveszi a Gilgameš-eposzból a temetési részt.

Meglátása szerint a Vízikígyó az alvilág bejáratát szimbolizálta, másfelől vegyük észre, hogy az újkőkorszaki kígyószimbolika tovább élt az asztronómiában is: a Vízikígyó azonos Ning̃išzidával, a Kígyó Istenével, az Élet Fájának urával.

Általa, rajta keresztül lehet az Alvilágba jutni, általa lehet új életet nyerni, újjászületni. Dumuzi, mint meghaló és feltámadó isten szintén ezt a szimbolikát erősíti.

Felhasznált források:

Aaboe, A.: Scientific Astronomy in Antiquity. In: Philosophical Transactions of the Royal Society of London. Series A, Mathematical and Physical Sciences 276 (1257) May 2, 1974, 21-42.

Bahrani, Z.: The Babylonian Visual Image. In: Leick, G. (Ed.): The Babylonian World. New York, Routledge, 2007: 155-170: 162-168.

Black – Green 2003, 113;

Boehmer, R. M.: Zur Glyptik zwischen Mesilim- und Akkad-Zeit. In: ZA 59, 1969, 261-292: 290-291.

Moortgat, A.: The Art of Ancient Mesopotamia. New York, Phaidon Press, 1969, 101.

Rochberg, F.: A consideration of Babylonian astronomy within the historiography of science. In: Studies in History and Philosophy of Science 33 (4), 2002, 661-684.

Rogers, J. H.: Origins of the ancient constellations: I. The Mesopotamian traditions. In: J. Br. Astron. Assoc. 108 (2), 1998, 9-28.