‘A Zen és a nyugati gondolkodás’ azon intellektuális területekhez tartozik, amelyeket a mai világban mindenképpen tanulmányozni és tisztázni kell. Mindamellett egy roppant nehéz témáról van szó.
E téma, lévén szerteágazó, oly messze vezet és lényege oly nehezen megragadható, hogy túlhaladja e sorok íróinak lehetőségeit.
Így a továbbiakban csak nagy vonalakban fogom felvázolni, remélve, hogy a jövőben átvizsgálhatom még, amint hozzáértő kritikusaim véleményét kiérdemeltem.
Úgy a jelenben, mint a múltban, úgy Nyugaton, mint Keleten, az ember nem érte be avval, hogy csupán a közvetlenül adottban, csupán az érzékelhető jelenségekben, csupán a jelenvaló világban éljen.
Az ember még a lehulló sziromlevélben is az örök szépséget látja. A csillagos égre feltekintve egyetemes törvényt érzékel.
Az önmagában és másokban lévő gonoszt észlelve az ember eszményi formáját kutatja. A halállal szembesülve, mely véget vet az életnek, egy soha el nem múló világra vágyik.
