Kezdőlap Spiritualitás Bölcsességek A mágikus vegytan, az Aranyember művészete, az Alkímia alapjai

A mágikus vegytan, az Aranyember művészete, az Alkímia alapjai

773
0
A mágikus vegytan, az Aranyember művészete, az Alkímia alapjai
A mágikus vegytan, az Aranyember művészete, az Alkímia alapjai
Bizony kevés embernek tulajdona ez a művészet, hasonlóképpen bármely más ezoterikus tanításhoz. Ennek oka természetesen magában a tárgyban keresendő.

Ugyanis annak ellenére, hogy minden ezoterikus tanítás magából az emberből (mint a világ egyetlen kitüntetett létezőjéből) tár fel ős-igazságokat, ezeket a homo faber szintjére degradálódott tömegember nem képes felfogni.

Nem arról van szó, hogy az ezoterikus tanítások szándékoltan, már kezdettől fogva kevesek kitüntetett tudását takarták

Hanem arról, hogy az egyre szélesedő ‘elhomályosulás’ következtében az egykor evidens ős-bölcsességek érthetetlen általánosságokként jelentek meg a romlott látású sokaság szemében.

Ez a folyamatos degeneráció okolható tehát azért, hogy az egykori magvas tanítások ma már mint ezoterikus, azaz valami belső kört alkotó kisebbség számára feltárulkozó igazságokként jelennek meg, szemben a sokaságot tápláló exoterikus tanításokkal.

A mágikus vegytan, az Aranyember művészete, az Alkímia alapjai

I. Az Ezoterikus létszemlélet filozófiájának alapjai

Az ezoterikus tanítások kialakulását véve kiindulóponttul, valami felejtésről van szó, ami általánosan jellemzi az emberek többségét egészen a kezdetek kezdete óta. Bármely történeti hagyományt is veszünk figyelembe, mindegyikben megtalálható a szellemi-kataklizma leírása, melynek következtében az emberiség a paradicsomi teljesség állapotához képest egy radikálisan új állapotban találja magát.

Ez az új állapot pedig romlott, degenerált és másodlagos a korábbihoz képest.

Ebben az állapotban az ember magát szellemileg kasztráltnak tapasztalja, úgy véli nincs szellemi potencialitásának teljes birtokában.

Mindezt még nehezebbé teszi az, hogy eredeti állapotától valami áthidalhatatlan szakadék választja el, amely nem teszi lehetővé az őseredettel való közvetlen kapcsolatteremtést.

Az ilyen ember magát átkozottnak és bűnösnek érzi.

Inkonzurábilisnak tartja a maga bukott állapotát a primordiális teljes potencialitással. Az őseredettel való közvetlen kapcsolat még homályosan élhet benne, és pontosan ennek az érintőleges ‘kapcsolatnak’ a következtében állítja minden tradíció, hogy a bukott emberre bukása után többféle sors várhat.

Gondolom mindnyájan több tucat ilyen eredetmítoszt ismerünk: A memphiszi teológia, a zürvanista eredetmítosz, az Ószövetség teremtésmítosza, de a görög gondolkodók műveiben is számos ilyen gondolatot találhatunk Hésziodosznál, az Orphikusoknál, Pytagórasznál, Hérakleitosznál, stb. Elég mondjuk Platón: Phaidroszának pre-existentia mítoszát [1] szem előtt tartanunk.

Minden mítosz szerint bukása után az ember eleve nincs a pusztulásra és a degenerált életmódra kárhoztatva.

Az igaz ugyan, hogy primordiális állapotához képest megcsonkított állapotba került; és éppen ezért a kezdetek kezdetén gyámolításra szorul. Azonban ezután teljesen magára marad, hogy önmaga döntsön önmagáról, miután megszerezte a döntés képességét.

Ahogy a bibliai mítosz mondja: megtanulja elkülöníteni a jót a rossztól.

Létrehozza az ítéletek, a kettősség, a megosztottság világát. Ebben a megosztott, kettős és önmaga által félbeszelt világban kell újraértelmeznie magát.

Az pedig, hogy ezt miképpen teszi nem előre eldöntött. Arra, hogy milyen sors vár a bukott emberre a hagyományok legalább 3+1 megoldást vázolnak fel.

Megint idézhetnénk Platón: Lakomájának híres gömbember mítoszát [2], amely szerint miután az egységes természet kettéhasadt a két fél kezdetben belehalt a csonkítottságba.

Ez a legelső megoldás: nem részt venni a degenerált létmódban.

Azonban mint azt a mitikus nyelvhasználat kimondja: az istenek célja nem az, hogy elpusztítsák az embert, hanem, hogy erejét csökkentsék [3] .

Ezért űzetik ki a primordiális ember, Ádám is a paradicsomból. Mert túl nagy a hatalma. Azonban az ószövetségi mítosz is elmondja, hogy a bukás oka a megosztottság, a kettősség.

Ezt látták nagyon jól a későbbi gnosztikus szekták értelmezései: a női fél megteremtése, azaz Éva születése a bukás oka. Ő az, aki leszedi a tudás fájának gyümölcsét, és ő az, aki ‘bűnbe’ csábítja Ádámot.

Bűnbe csábítani azonban csak azt lehet, aki el akar csábulni, és a primordiális ember ‘bűne’ az, hogy hagyja magát elcsábítani, mégpedig azért, hogy megszerezze a tudást.

Az ember bűne abból áll, hogy meg akarja ismerni önmagát [4].

A megismerés azonban csak kettősségen keresztül lehetséges; és ezért van szükség a megkettőződésre.

Ezért születik Ádámból meg Éva (Fontos, hogy Ádámból születik meg az ő akaratából!), ezért hasíttatik ketté a platóni androgünosz.

Ezt könnyű belátni, ha egy egyszerű fizikai modellt nézünk.

Ha elképzelünk egy olyan tárgyas univerzumot, amelyben egyetlen létező van és rajta kívül semmi, akkor ez az egyetlen létező soha semmilyen következtetést nem fog tudni levonni sem önmagára, sem a világra vonatkozóan.

Ahhoz, hogy magára ismerjen legalább még egy létezőre szükség van, amihez önmagát hasonlíthatja. A magyar szó hűen tükrözi azt, hogy miről van itt szó, hiszen nem elég két akármilyen létező feltétele az önmegismeréshez.

Ahhoz, hogy megismerjünk szükség van a hasonlóságra és a különbségre.

Ezek komplementer párok, az egyik feltételezi a másik megjelenését. Ezt a kettősséget hordozza a férfi mellett a nő, aki hasonló is a férfihez, azonban különbözik is tőle.

Ahhoz, hogy megismerjünk szükség van a hasonlóságra és a különbségre.
Ahhoz, hogy megismerjünk szükség van a hasonlóságra és a különbségre.

Egyben kettős természetű, az egységben a kettesség – ahogy azt a kabbalista számisztika állítja. Mint ilyen tökéletes létező a férfi mellett, aki reá tekintve képes benne önmagát szemlélni.

Pusztán azért láthatja meg benne önmagát, azért vonatkoztathat belőle önmagára, mert van a nőben még valami olyasmi, ami nem ő maga.

Gondoljuk meg: ha egy szék gondolkodni tudna és rajta kívül az egész világegyetemben csak egyetlen ugyanolyan szék lenne, képes lenne-e magát megismerni?

Bizonyára nem, hiszen nincsenek különbségek, amik alapján a két széket egymástól meg lehetne különböztetni.

Azaz csak azt lehetne mondani, hogy valamiből van valamennyi, de ennél tovább sohasem juthatna a gondolkodás.

Ez a hosszas kitérő talán nem volt felesleges.

Megmagyarázza ugyanis a kettősség szükségességét. Ahhoz, hogy a primordiális ember megismerje magát, szükségképpen ki kellett, hogy lépjen örök potencialitásából.

Manifeszté kellett hogy tegyen legalább egy valamit, ami nem ő maga, hanem rajta kívül áll. Ennek a magán-kívűl-állónak a segítségével ismerheti meg önmagát.

A neméntől való fokozatos függés azonban már degenerált az előzőhöz képest és ezt a kataklizmát kellett túlélnie az embernek, amikor egységes természetét ketté hasította.

Ekkor kellet, hogy rádöbbenjen, nincs többé teljes állapotban és csak a külsőtől való függőségben találhat teljességet megint.

Ezt a traumát Platón szerint nem önerőből élte túl az ember.

A fentebb idézett mítosz szerint ugyanis Zeusz az, aki lehetővé tette az ember számára a nemi egyesülést, amely újra összehozta a kettéhasadt természetet.

Isteni beavatkozásról van tehát szó.

Azt a szakadékot amelyet az ember hasított saját eredendő természetébe csak valami külső isteni erő hidalhatja át. Azzal ugyanis, hogy az ember saját magát megkettőzte, egyben meg is osztotta teremtő képességét.

A megkettődzött állapotban már mindkét fél kell ahhoz, hogy valami új szülessék. Az új születésével azonban már a kettősség hármassággá válik.

Ezt nevezi meg a kettő, és adja neki a harmadik nevet.

A héber ‘hokmah nistarah’, azaz a kabbala tanítása szerint az ember ha valaminek nevet ad, azzal fel is ruházza hatalommal. A neve egyben magának a dolognak a lényegét is hordozza.

Megint számtalan kultúra hagyatéka juthat eszünkbe, ahol a névadásnak ez a mágikus célja évezredeken keresztül bevett szokás volt.

A kabbala szerint Ádám így áldozta szét hatalmait szerte a világba. Azzal, hogy mindennek nevet adott, egyben saját erejét osztotta szét, sokká vált, magává a világgá.

Ez az igazi kataklizma, ez az amiért a primordiális szféra és a jelenlegi között valóban inkonzurábilitás létezik.

A sokaság ugyanis nem egy. Az eredeti emberi tudatosság azonban igen. Csak, mint azt a legelső gondolatok között felsoroltuk, az ember a feledés nagyon sajátos állapotában van, és éppen ezért magát nem egy-nek, hanem sok-nak tapasztalja.

Ez az igazi kataklizma, ez az amiért a primordiális szféra és a jelenlegi között valóban inkonzurábilitás létezik.
Ez az igazi kataklizma, ez az amiért a primordiális szféra és a jelenlegi között valóban inkonzurábilitás létezik.

Számára végtelenül sok létező van, és ő mindezektől függ.

Úgy értelmezi magát, mint ami mindennek a sok dolognak a függvénye. Az egyetlen ősbölcsesség, ami minden emberben átvilágít az az, hogy önmagát egy-magában állítja a világgal szembe.

Az azonban, hogy függne a külvilágtól, már egy degenerált gondolkodásmód leképezése. Hiszen azok a dolgok legalább annyira függnek magától az embertől.

Az emberi szemléletmód az, ami a dolgokat feltünteti valamilyennek; a dolgok önmagukban semmilyenek.

A szemlélet tehát az a mód, ahogyan a figyelmünk ráirányul, és ez teszi őket ilyenné vagy olyanná. [5] Tehát legalább, egy kölcsönös viszonyt kéne feltételezünk a külső tárgy és a ráirányuló ember között.

A bukott ember azonban magát csak a külső világ által feltételezettnek tudja megélni.

Szüksége van a külső tárgyakra, amiken keresztül értelmezheti magát, amik mint determinatív erők behatárolják képességeit és hatalmát.

Ekkor jelenik meg az az ember aki magát, mint a sors rabszolgáját éli meg. A külső tényezők feltételeinek összességét nevezték görögök küklosz anankész-nek, vagy Ixion kerekének.

A végtelen sors köre ez.

Ennek válik rabjává az ember, aki ezután magát, természeti törvények, szükségszerűség és mindenféle misztikus erő békjóitól kötötten tapasztalja.

Ez ellen tiltakozik már Platón is a Phaidrosz-ban [6] , ahol próbálja bizonyítani, hogy az újjászületések körforgatagából csak a filozófikus életmód emelheti ki a halandót.

A teljes kataklizma tehát ez: az ember elfeledve eredendő természetét (tehát azt amikor teljesen egy volt, minden hatalma birtokában), magát nem önmagától függően, hanem a külvilágtól való függésben értelmezi.

Az értelmezgetésben azonban egyre inkább rabjává válik a külsőnek vélt szemléleti tárgyaknak.

Így azok szolgájává válik, míg képtelen elszakadni tőlük és a látszat világának árnyékfigurájává válik. Platón barlanglakói [7] már ezt az állapotot írják le. Azt, amikor az ember önmagát is csak árnyéknak fogja fel.

A kezdetek kezdetén, mint azt a platóni legenda meséli, az első hasított természetű emberek, mikor mindazt végiggondolták milyen állapotba kerültek és, hogy milyen sors vár rájuk inkább meghaltak.

Ez így is ment mind addig, míg az Isten be nem avatkozott, és nem adta át az embereknek az isteni tudást (hokmah nistarah).

Mint mondtuk az ember nem eleve van arra kárhoztatva, hogy függővé váljon, és nem eleve foglya a kükloszanankésznek. Ez egy folyamatos degradáció végredménye.

3+1 lehetőségről beszéltünk.

Az első az azonnali halál, amikor is a megbomlott tudat felismeri hasadságát és azonnal le s állítja működését.

A többiről azonban még nem esett szó. Kiváló példát találunk erre a Talmud Chagiga fejezetében [8] , ahol is bizonyos négy bölcs példabeszédén keresztül mutatja be a 3+1 lehetőséget.

Ezek úgymond eljutottak a paradicsomba; azonban már a kommentárok is állítják, hogy itt a paradicsom a végső kérdések kutatásának metafórája.

Ezek a bölcsek tehát a végső kérdések kutatása közben jutottak a következő sorsra: Az egyik bölcs meghalt, a másik megőrült, a harmadik Istentelenné vált, a negyedik azonban sértetlenül ment be és jött ki a paradicsomból.

A bukás utáni emberre tehát ez a négy sors valamelyike vár.

Természetesen nem minden emberre, miután nem minden ember ismeri fel, hogy milyen állapotban létezik éppen.

A legtöbb ember a teljes ‘létfelejtés’ állapotában éli le életét és még soha meg sem érinti annak a szele, hogy jelenlegi állapotában nincs a teljesség állapotában.

Mint az a nyitó idézetben áll: kevés ember tulajdona még a puszta felismerés is, hogy a jelenlegi állapot múlandó, éppen ezért tökéletlen.

A tökéletlen állapot azonban tökéletesítésre vár. Ez a négy sorsfajta közül a meghaláson kívül (amely minden ember veleszületett joga) a többi csak azokra vár akik az ezoterikus tanok kutatásába kezdenek.

A tökéletlen állapot azonban tökéletesítésre vár.

Ebből következik, hogy az őrület és az istentelenség is, már a potens állapotok egyike.

Erre bátran hozhatunk egy példát a szufi példabeszédek közül is, amely szerint: Két város állt egymás mellett; az egyik bűnös város, a másikba szentéletű emberek laktak.

A bűnös városban lakott egy ember, aki felismerte, hogy helytelen életet él, és elindult a szent város felé. Az úton menve, túljutva annak felén azonban hirtelen rosszul lett és meghalt.

A szent város bölcsei kivonultak a holtesthez és azon tanakodtak vajon ez az ember elnyeri-e a megváltást vagy sem? Majd úgy döntöttek, hogy a bűnös ember megtisztult, pusztán mert saját szándékából elindult a szent város felé.

Így van ez az ezotéria szemszögéből is.

Kétféle ember létezik: az egyik aki nem ismerte fel saját belső természetét, és ezért a sötétségben élve képzelt érdemeket hajkurászik.

A másik azonban az, aki felismerte, hogy tökéletlen, és elkezdte önmagát megismerni, annak érdekében, hogy visszatérjen eredeti állapotához.

Az ilyen ember, ha el is bukik az úton eleve többet tett, mint az aki nem bukott el, miután el sem indult soha. Az ilyen emberre, aki nem teszi meg az első lépést a szellemi úton, csak egyetlen sors várhat: a teljes annihiláció.

A keresztény dogmatika is ezt fejezi ki szimbolikus nyelvén, amikor azt állítja, hogy a javíthatatlan bűnösök (azok akik semmit nem tettek megváltásukért – azért, hogy a tökéletlen állapotukból kikerüljenek) az utolsó ítélet napján az örök kárhozatba hullanak.

Az ilyen tökéletlen ember életének egyetlen jutalma a halál, ami azonban nem azonos a beavatottak halálával.

Az ilyen homo faber, tulajdonképpen meg se hal, hiszen nem volt benne semmi, ami valaha is lett volna.

Ezt úgy kell érteni, hogy az ezoterikus hagyományok szerint az egyetlen dolog ami van az az, ami örökké létezik; – ami elpusztíthatatlan.

Persze minden emberben van egy elpusztíthatatlan mag – Isten csírája (a logoisz spermatikoi, ahogy azt a gnosztikusok hívták), ezt azonban az elhomályosult ember soha meg se látja.

Így ez az isteni láng, amelyet magában hordoz, sohase kerül a felszínre, sekélyes tudatába nem szűrődik be az isteni fény, amely áthathatná és bevilágíthatná életét.

Enélkül az isteni mag nélkül (a kereszténység szentlélek lángja), az ember nem más mint por.

Puszta sár. Hüvely. Olyan edény amelybe isten belehelyezheti saját erejét. Ezt a képet, megint számtalan hagyomány használja például a héber kabbala, mely szerint: az ember kehely, melybe az Isten tíz égi folyama árad a tíz szefirot-on keresztül.

Az emberi kehely összegyűjti ezeket az isteni folyamokat, és integrálja őket magában. A különböző keveredési arányoknak megfelelően jönnek létre a különböző személyiségű emberek.

A test tehát csak a lélek fogata (vagy börtöne [9] ), és a tesnek a megnyílvánulása az emberi ego, ami az egyéni, múló indíttatások székhelye.

Amíg az ember saját önző gondolatait követi, addig semmit nem csinál azon kívül, hogy az árnyékok világában maga is árnyékként táncol.

Az emberi test és az ehhez tartozó ösztönös magatartás (ami nem is jut túl az emberiség túlnyomó többsége), ami a fejlett egyedeknél mint ego jelenik meg, nem más mint álarc; külső hély, báb, amelynek mélyén rejtezik az igazi érték, a pillangó.

Az emberi test és az ösztönös tudat csak izgága hírnöke az isteni fénynek.

Mint mondtuk, a legtöbb ember egész életét úgy éli le, hogy soha meg sem érinti a benne hordozott istenség lángja.

Éppen ezért az ezotérikus hagyomány szerint nem is létezett igazán.

Ami volt az pusztán árnyék, sár.

Sárból vétetett és sárrá lesz. Nincs is benne ami meghaljon, mert meg sem született benne soha semmi. Ami értékeset hordozott az nem keletkezett, így soha sem hal meg.

A benne rejlő örök a héj pusztulásával visszatér eredeti származási helyére. Ezért nem hasonlítható a tömegember halála a beavatottéhoz.

A beavatott ugyanis már elindult a bűnös városból. Már próbálkozást tett arra, hogy megtisztítsa önmagát.

Csak az ilyen szándékú emberre vár a négy sors valamelyike.

Ha nem is sikerül eljutnia az isteni eredetéhez, ha nem is találja meg külső héjában – teste mélyén. a vas philosophorum, az alkimista kemence mélyén – az aranyat, akkor is többet ér a sárembernél, aki soha még csak el sem indult.

Azonban nincs igazán mit vesztenie egyetlen embernek sem.

Akár a pascali érdeketika analógiájára mondhatjuk mi is: nincs mit vesztenünk. Ha nem indulunk el, nem jutunk sehova és így nem találjuk meg az esetleg létező bölcsek kövét; és így a biztos halál vár ránk.

Ha azonban elindulunk, de nem találunk semmit, akkor sem történt semmi; ugyanúgy a halál vár ránk. Ha azonban van bölcsek köve, amiből előállítható az életelixír, az örök élet itala, akkor a legnagyobb kincset nyerjük el: a halhatatlanságot.

Ehhez azonban el kell jutni ahhoz, ami rejtett, okkult.

Hiszen az isteni lángot a létfeledésben élő átlagember teljesen eltemette magába.

Az embernek alá kell szállnia önmaga természetének legmélyebb pontjára, hogy ott megtalálja az isteni magot, és felnevelve azt, az élet fájává csíráztassa…

öltsd le most mobilodra innen a 7 Spiritan Csakrakártyát, vagy akár ki is nyomtathatod őket, hogy mindig kéznél legyen az alaptudás a csakrákról!

Forrás: tarrdaniel.com

Képek: Wikimedia,pixabay

 Jegyzetek:

[1] Lásd: Phaidrosz [246b-256e]. A mítosz szerint az emberek tizenkét rendben követtét az istenek 12 karát fenn az Égen, szemlélődve az Égen Túli Világ örök létezőiben. Hitványságuk miatt azonban a Földre hullottak, és itt sárból építve maguknak testet próbálnak visszaemlékezni eredetükre és az isteni dolgokra amit az Égben láttak.

[2] Lásd: Lakoma [189d-193e]. E szerint az emberek kezdetben belehaltak abba, hogy szétvágták őket és nem tudtak felülkerekedni ezen a megcsonkítottságon egészen addig míg Zeusz nem segített rajtuk. O ugyanis ekkor lehetővé tette számukra a nemi egyesülést, amely a két fél ősi természetét ismét összehozta.

[3] Utalva megint Platón gondolataira, aki a Phaidón-ban [62b-c] mítikus szóhasználattal élve így utal erre az orphikus eredetű tanításra: “Az ezekre vonatkozó, titkos tanokban kimondott egy elgondolás, hogy mi, emberek, valamiféle őrhelyen vagyunk, és nem szabad ebből kivonnunk magunkat, sem megszöknünk /…/ az istenek gondunkat viselik, és mi, emberek, az istenek jószágai vagyunk.”

[4] Mint ahogy azt a régi misztériumokat őrző delphoi jósda homlokzata hírdette is: ‘gnóti sze auton’

[5] Itt elsősorban a kanti ismeretelméletre gondolok, amely szerint a dolgok csak mint fenomének jelennek meg tudatunk számára. A fenomének megjelenési formáit azonba szemléletünk formája határozza meg, ami Kant esetében az idő és a tér.

[6] Platón : Phaidrosz [248c-249d]. Többek között itt írja le Platón az emberi lélekvándorlásról szóló tanítását, mely szerint a külső formák szemléletébe merült lélek nem térhet vissza eredetéhez legalább tízezer évig. A külső árnyékvilág látszatába merülő lélek újabb és újabb testetöltéseken keresztül tisztulhat meg kellő képen ahoz, hogy visszatérjen eredeti állapotába. (Lásd még: Állam X.könyv [614b-621d], ahol a pamphüliai Ér számol be a lelkek újászületésének tanáról.)

[7] Gondolva itt Platón: Állam VII. könyvének nyitó képsorára [514a-517a]. E szerint az emberek elefeledve eredeti állapotukat már gyerekkoruk óta leláncolva ülnek egy barlang mélyén, melybe a valós világból fény árad be. Az emberek ebből a valós világból származnak, de nincs bátorságuk és erejük visszamászni oda. Ezért inkább a valós dolgok árnyékképeit szemlélve álbölcsességekkel töltekeznek.

[8] A Talmud Könyvei (Dr. Molnár Ernő ford.) 230.old. – Azok négyen akik bejutottak a paradicsomba… [IKVA, Budapest 1989]

[9] Gondolva itt megint Platón tanitásaira mely szerint: “…hiszen teljes, tiszta, változatlan és boldog jelenésekbe lettünk beavatva és szemléltük őket tiszta fényben, magunk is tisztán és meg nem bélyegezve azzal, amit most magunkon viselve testnek nevezünk, amibe kagyló módjára vagyunk bebörtönözve.” [Phaidrosz 250c]

Oszd meg azokkal, akik fontosak számodra!
  • 56
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
    56
    Shares