Az örök élet titkát azóta keresik az emberek, hogy megismerték és megértették, hogy halandók.
A meseirodalom kapcsán sok-sok elemzés született arról, hogy a mesék valójában az emberi tudattalan, az emberi lélek legmélyebb vágyainak katalógusai.
A mélylélektani kutatások pontosan felfedik, hogy a jelképes virágnyelven megszólaló mesék milyen útmutatást adnak mindazoknak, akik a mindent-gyógyító örök élet vizére vágynak.
Tartalomjegyzék
Lehetséges megtalálni az Örök Élet forrását?
A legkorábbi ilyen mitikus emlék Gilgames eposzában olvasható, ahol az élet vizét kereső Utnapistim a legutolsó pillanatban bukja el az emberiség olthatatlan vágyának legnagyobb próbáját.
Azóta ott szunnyad mindnyájunkban a kérdés: elnyerhette-e volna az örök életet? Élhet-e az ember örökkön örökké?
Igaz-e hogy a paradicsom halhatatlan kertjéből száműzött első ember, Ádám még 900 évig élt, vagy hogy a bibliai pátriárkák még mind matuzsálemi kort éltek meg?
Mennyi az ember jogos életideje? Meghosszabítható-e az élet, és ha igen, mi a titokzatos életelixír ami ezt lehetővé teszi?
Egy alkimista meséje
Ki ne ismerné Szepes Mária Vörös Oroszlán című regényét, amiben a zavaros fejű hitvány Hans Burgner a halhatatlanság reményében idejekorán elrabolja mesterétől, az alkimista Anselmustól az élet elixírjét.
Csak miután elfogyasztja azt, ébred rá, hogy a nagy átváltozáshoz még éretlen lelke képtelen befogadni ezt az éltető erőt.
Természetellenes módon, a szükségszerűség medréből kitörve, tör egy másik magasabb létformába, minden felkészültség nélkül.
Tudata hitvány állaga ezáltal teste törhetetlen üvegkoporsójába záródik, amelyben egy elpusztulni, de szabadulni sem tudó, feleszmélt tetszhalott őrjöng félelmében.
Szepes Mária, regényében a legkényesebb lényegre tapint Hans példájával
Az ember alapállapotában embrióhoz hasonlatos módon tehetetlen és fejletlen még az önálló örök életre.
Lelke átváltoztatása, valódi benső transzmutációja nélkül, amely által szépen fokozatosan kifejleszti az öröklét befogadásához szükséges szellemi szerveket, az ember inkább a kegyelemből megvakított gyönge pillanatlények közé való.
Legyünk őszinték! Mit kezdene egy mai modern átlagember a halhatatlansággal?
Még több időt töltene tévézéssel, vásárlással, szórakozással? Meddig bírná a fogyasztói életforma üres és céltalan rutinját?
Anne Rice nagysikerű regénye az Interjú a Vámpírral folytatásában, ugyanezt a kérdést feszegeti. A vámpírként halhatatlanná tett Lestat, képtelen elviselni a céltalan élőhalott életet, és ezért közel egy évszázadra inkább a föld mélyébe rejtőzve, az öntudatlanságba menekül.
Mert valódi lelki élet, szellemi indíttatás nélkül az ember egyszerűen élőhalott, amit a hosszú élet még elviselhetetlenebbé tesz.
A halandóság éppen ezért az isteni gondoskodás legfőbb megnyilatkozása, és a halál a legtöbb ember számára éppen hogy kegyelmi aktus, ami az élet terhének végső feloldozása; hisz az élet látszólagos céltalanságát és hiábavalóságát idős korára oly sokan képtelenek elviselni.
Spirituális alkímia
Mindenki aki foglalkozott már a reneszánsz kor okkult filozófiáival, hallott arról, hogy az alkimisták valódi célja az ’aurum non vulgi’, a nem közönséges értelemben vett arany előállítása volt.
Sohasem az aranycsinálásra törekedtek, hanem – ahogy Szepes Mária fogalmaz – hogy „emberólomból emberarannyá” változtassák saját lényüket.
Azon fáradoztak, hogy lelkükben, szellemükben, létrejöjjön a Bölcsek Köve, az Iható Arany, az Örök Élet igazi elixírje. Mert az ember nem test, hanem szellem.
És míg teste romlandó és szükségszerűen halálra szánt, szelleme örökéletű.
Mit jelent tehát valójában az örök élet forrása?
Mi ez a forrás? És hogyan lehet eljutni hozzá? Az alkímia egyszerű utasítása erre: solve et coagula – oldj és köss!
Oldozz el minden olyan köteléket, mely lényedet a halandó és romlandó élethez köti, és köss szövetséget mindazon dolgokkal amelyek lényedet a halhatatlan és örökérvényű léthez kötik.
A mentális alkímia beavatottjai pontosan értik és tudják mit értsenek ez alatt: gondolatainkkal nem szabad semmi olyanhoz túlságosan sokáig, vagy túl nagy erővel kötődnünk, aminek csak pillanatnyi célja és értelme van. A
hétköznapok sodrában mégis szinte mindenki csak a pillanatértékű aktualitások tiszavirág feladataival tölti idejét. Kicsoda, micsoda, mikor, mennyiért, honnan, hová.
A nap-nap után végzendő, végetnemérő jelentéktelen tucat-feladatok valódi eredménye, pedig gyakran nem több vagy egyéb, mint a világban egyre keletkező értéktelen információhalmaz mennyiségi növekedése, aminek értelmetlenségét és hiábavalóságát a lelke mélyén mindenki érzi.
Mégis teszi-veszi-viszi-hozza a dolgokat, mindenki ’cuccol’ valahonnan valahová. Nem is csoda, hogy az ilyen élet véges és rövid, ami inkább áldás, mint átok.
Az örök élet lakhelye, nem ebben a hangyavilágban keresendő.
Ezt a világot el kell hagyni, el kell tőle válni, megkülönböztetve a nemest a nemtelentől, a nehezet a könnyűtől, a magasat a mélytől.
A legtöbben csak akkor ébrednek ennek kényszerére, amikor életük már nagyon félresiklott, amikor a lélek eljut az első sötét éjszakájához.
Ezt az alkímia Nigredo-nak, feketeségnek nevezi, amiben szétrohad, putrefaktálódik minden ami értéktelen.
Csak az esszenciális dolgok, a lényegi tartalmak maradnak épségben. Ennek a rothadásnak a vége az Albedo, a kifehéredés, amikor a lélekben világosság gyúl, és világossá válik mi képvisel valódi örök értéket és mi nem.
És csak amikor ezeket a romolhatatlan értékeket kezdi rendezgetni magában valaki, és mikor ezekhez kezdi kötni magát, akkor kezd megáradni a forrás, hogy hűsítő vizével elpárologtassa a felesleges salakanyagot.
Ennek a folyamatnak a vége a vörösödés, a Rubedo, amikor a visszamaradó és kivéreztetett élet vérvörös kupájában, annak lényegeként, az örök élet és megváltás aranyitala gyűlik össze.
Transzmutáció – az átlényegülés
A lélek átváltoztatásával maga a világ nem változik meg, nem válik a világ is arannyá. De az átlényegült szellem képes bearanyozni ezt a világot.
Az ilyen lélek ugyanis mindenben csak a maradandóhoz, az örökhöz kötődik.
Egyetlen pillantásban képes meglátni az öröklétű, halhatatlan, valódi tartalmat az élet sürgésforgásában. Ez a látásmód emeli a hétköznapi történések világa fölé, ahol minden egyszerű lefutás, történés, illékony múlttá változó gólem.
Miután az átlényegülést megélő ember szelleme jelentős mértékben elszakad a pillanatnyi aktualitások villanófényétől, valóban megélheti az időtlenség és az öröklét állapotát.
És miután szellemi értelemben inkább ehhez köti magát, azaz tudja és éli, hogy ő valójában öröklétű halhatatlan szellem, nem is adja át magát egykönnyen a látszattörténések időbeli sodrásának.
Így tűnik előbb-utóbb mások szemében ’kortalannak’, aki lassan vagy egyáltalán nem öregszik.
Testi formáját áthatja valami időfeletti kisugárzás, ami miatt a környezete zavarba jön, ha ’korát’ kellene megítélni. Lényéből pedig az életet gyógyító ’elixír’ sugárzik.
Az egyetlen életesszencia, ami az öröklét egyetlen forrása.
Maga a halhatatlan szellem. És az ólomsúlyú élet álomvilágából ébredő átlényegülő aranyember, ennek az éltető vizét kortyolja. És ehhez valóban nagy utat kell bejárni.
Ehhez, mint minden világmegváltó hősnek, el kell mennünk az emberi világ legvégére, át kell kelnünk a belső világ háborgó tengerén, hogy az üveghegy tűhegynyi fokára hágva, egyetlen pontba sűríthessük életünk és lényünk esszenciáját.
Az életünkből így kinyert lényeg válik életünk elixírjévé. Tudván tudva, hogy az egyetlen romolhatatlan kő, a bölcsek örökélethozó törhetetlen gyémántja csak megtalálására vár, melyet ott hordozzuk lényünkbe rejtve mindnyájan.
Szerző: Tarr Bence László
Forrás: tarrdaniel.com
Képek: pixabay