Ismerd meg a japán céltudatos céltalanság művészetét, hogy hatékonyabban élhesd a saját életed.
A japán harcművészetekre használt általános gyűjtőnév a būdō, a „harcos út”. A japán szó magyar megfelelője az út (dō, 道) kifejezést, helyesen a művészet szóval helyettesíti.
Ugyanis a japán hagyomány akármelyik útján is induljunk el, mindenkép tanösvényre lépünk, és a cselekvés bármely formáját gyakoroljuk is, a cél, a helyes erőkifejtésen keresztül végzett gyakorlás által megvalósított mélyebb belátás, önmegismerés.
Tartalomjegyzék
A megannyi út, mind az élet művészetének egy-egy ága, amely önvalónkhoz vezet.
A küzdelemről és a harcról vallott keleti felfogás sokban más, mint ahogy erről mi nyugati kultúránk gondolkodik.
A harc (bū,武), a pusztulás és születés, tág értelemben véve, az átváltozás egyik módja. A būdō (武道) pedig ennek az átváltozásnak az útja. Bármilyen japán harcművészeti ágat is nézzünk, mindig megtaláljuk benne a teljesség két arcát, a lebontó és építő elemeket, a kínai tai-csí szimbólum két tagját a jint és a jangot (japánul in és yō).
Aszerint, hogy a harcművész az átalakulás melyik módját választja, használhat kemény (剛法 gōhō), vagy lágy (柔法 jūhō) módszereket.
Keménynek általánosan azokat a formákat nevezik, amelyek az ellenfélre irányuló, egyenes, támadó mozdulatok, és amelyek az ellenfélnél érnek véget.
Ezzel szemben lágy mindaz a mozdulatforma, amely valamilyen értelemben körkörös, visszatér önmagába, a kiindulási alaphoz.
A kemény formák gyakorlása vezet a harcművészet azon formájához, amit a jutsu (術), „tudomány, jártasság, módszer, mesterség, művészet” kifejezés takar, ami kitágítja az „út” fogalmát.
A különbség a pusztakezes harcművészetekben ugyanúgy jól tetten érthető, mint a fegyvert használókban. Például a kyū-dō (弓道), az íj útján járó harcos, nem a célra-lövést és a célba-találást gyakorolja, hanem a tökéletes mozdulat feletti elmélkedést.
Ezzel szemben a kyū-jutsu (弓術), az íj útját követő harcművész, a célzást és a pontos találatot gyakorolja.
Hasonló a különbség a ken-dō(剣道) és a ken-jutsu (剣術) szavak között is, ahol a kendóka (a kard útján járó harcos) ha kendózik, elsősorban a kiművelt formagyakorlatokat, úgynevezett katákat gyakorolja, míg a kenjutsuban, páros küzdelmekben fejleszti tudását.
De ez a lényegi különbség a jūdō (柔道 ) és jūjutsu (柔術) között is. Az első a mozdulatok tökéletességét célozza, mindenféle további cél nélkül, míg a másikban a cél a páros küzdelem.
Célzott céltalanság
A ’harc’, a küzdelem elementáris lényegének megragadását, a japán íjászatban érjük tetten a legszemléletesebben. A harcnak ez a művészeti ága ugyanúgy a szamuráj hagyományban gyökeredzik, de miután a XVI. századtól, Japánban is felváltják az íjat a lőporos fegyverek, gyakorlása más úton fejlődik tovább.
Miután fegyverként a csatamezőn, idejétmúlt technikai adottságai miatt nem használható, az íj (弓, kyū) a „cselekvő meditáció” legfontosabb eszközévé válik.
Sokan gondolhatnak úgy a meditációra, mint aminek egyetlen lehetséges formája a lótuszülésben, csukott szemek mögött kiművelt csendes gondolatnélküliség.
Így talán nehezen képzelhető el, hogy egy megfeszített ideg húrjára helyezett nádvessző célzott röptetése, amely komoly összpontosítást és viszonylag nagy erőkifejtést követel, hogyan lehet meditáció.
Pedig ha ezt megértjük, megértjük azt is, hogy mi meditáció és mi nem az.
[ecwid_product id=”132933477″ display=”picture title price options addtobag” version=”2″ show_border=”1″ show_price_on_button=”1″ center_align=”1″]
A kyūdō, az íj útja, első helyen meditáció.
Ez azonnal világossá kell, hogy váljon ha megnézzük mi a japán íjászat háromféle gyakorlata (geiko).
1. Az első, a mitori geiko annyit jelent, szemmel befogadni egy gyakorlott íjász technikáját és stílusát.
2. A második, a kufu geiko annyit jelent, mint megtanulni és fejben tartani a mozdulat technikai részleteit, és lélekben arra törekedni, hogy azt tökéletesen mutassuk be.
3. A harmadik, a kazu geiko a tényleges nyilazás, ahol a mozdulat tökéletességét gyakoroljuk.
A gyakorlás tehát a puszta szemlélődéssel kezdődik – ez a kontempláció, majd az összpontosított figyelemmel folytatódik – ez a koncentráció, míg el nem ér a cselekvő összhang megtapasztalásáig – ez a meditáció.
A kjúdóka (az íjat gyakorló) szokványos értelemben nem törekszik semmire.
A puszta cselekvésen, a tökéletes mozdulat végrehajtásán túl, nincs célja cselekedetével. Nem a célpont eltalálása a cél. Hogyan is lehetne, mikor a szalma céltábla, a makiwara mindössze az íj hosszának megfelelő két méteres távolságra van a gyakorlótól?
Így minden lövés ’talál’. A gyakorlás szellemi út, amely a gondolat-nélküli tudat mélységes békéjének megtapasztalását szolgálja.
A „cél” a shin-zen-bi-nek nevezett tudatállapot elérése, ahol az igazság-jóság-szépség egybeforr.
Ebből születik a ’szeisa szeicsu’, az „igaz lövés, igaz találat”.
Mindenek alapja pedig a helyes megfeszülés (nobiai), tudati értelemben ugyanúgy, mint testileg. Ha az elme állapota kihegyezett és összpontosított, akkor a lövés is ilyen, és a vessző célba talál.
Ha az íjász ’elfelejti’ a célt, csakhogy a lövés mozdulatában találjon önmagára, akkor éri el a tökéletes célzás, a munen muszó technikáját, melynek sokatmondó jelentése: „nincs gondolat, nincs illúzió”.
A felismerés pengeéle
Nagyon hasonló gyakorlati filozófiával találkozunk, a japán kard útján is. A sokféle kardművészeti forma közül, az Iai-dō (居合道) az, ahol ez a legkönnyebben megragadható.
Az iaidō az a kardművészeti forma, amely egyetlen mozdulatfolyamban valósítja meg a kard kirántását, az ellenfélre mért csapást, a penge letörlését és visszahelyezését a hüvelyébe. Ez a kardforgatásnak az egyetlen formája, ahol semmiféle versengés vagy páros összecsapás nincs.
Ezért is van, hogy az eredeti hagyománykövető iskolákban, a formagyakorlatokat egyedül, képzelt ellenféllel szemben mutatják be. A „cél” a tiszta, önmagát kiteljesítő jelenlét (居), az ’i’ megvalósítása.
Ebből fakad az ’ai’ (合), az egyesítő összhang, amely – mint azt a kalligráfia is jól mutatja – egy tető alá hozza a testet és a szellemet. Az i-ai-dō, az „összhangban cselekvő jelenlét útjának” lényegi felismerése olyan horderejű, hogy ma már minden kendō iskola (kardművészeti irányzat) befogadta az iaidō tizenkét elemből álló szeitei-gata formagyakorlatát.
[ecwid_product id=”132933477″ display=”picture title price options addtobag” version=”2″ show_border=”1″ show_price_on_button=”1″ center_align=”1″]
És mi ez a lényegi felismerés?
Hogy minden ellenfél legyőzésének kulcsa, az összpontosítás és az összeszedettség. Szétszóródó tudatunk megélesítése, míg pengeélessé nem válik, és így képes átvágni minden külső akadályon.
A gyakorlás így természetesen a bensőnk világában kell, hogy kezdődjön, a tudat megélesítésével.
És, kire kell lesújtani? Mi a legyőzendő? Ki az ellenfél? Mindezekre világos választ találunk, ha küzdelmünk tárgya maga a mozdulat. Ha harcunkat saját cselekvőképességünk korlátaival folytatjuk.
Ha küzdelmünk tárgyát egy külső ellenfélben látjuk, a harc útján járva egyre messzebb kerülünk önvalónk megismerésétől.
Pedig hány és hány ember esik ennek csapdájába! Oly sokan folytatnak küzdelmet valakivel, vagy valami külső akadállyal, fel nem ismerve, hogy a békétlenséget, a harci lázat saját bensőjük tüze táplálja.
Ha akár az íj útját, akár a kard útját követve a figyelem a cselekvésre, és a cselekvő ’én’ állapotára irányul, megszületik a benső békéhez vezető út. A békés harcos útja.
Ezt persze akarni nem lehet. Csak eljutni hozzá a szüntelen önmagába térő cselekvés által, amely időtlen köreit róva keresi a tökéletes mozdulatot, mely végre, célba ér.
Szenzációs magyar felfedezés: egy ősi, titokzatos írásrendszer olvasható, és részben magyar!
Szerző: Tarr Bence László
Forrás: tarrdaniel.com
Képek: pixabay