Alig tíz éves lehettem, amikor volt egy fura álmom. Mint később kiderült, nagyon „mélyen” aludhattam.
Álmomban egy hatalmas (kb. 2-3 futballpálya nagyságú) zöld rétet láttam, a végében egy hatalmas, sok ágú fával. A réten teljesen egyforma, valahogy arc nélküli, 4év körüli gyerek méretű emberkék játszottak.
Nagyjából olyan volt, mintha focit néztem volna, csak labda nélkül. össze-vissza sétáltak, néha egymáshoz értek és mentek is tovább. Ez volt a „játék”.
Gondoltam, hogy beállok, de akkor valaki mellém állt és beszélni kezdett hozzám.
Ő mondta el, hogy nem fogok sok időt ott tölteni, a játék meg elég hosszú ideig tart, így inkább menjünk a fához és beszélgessünk. Valahogy a fánál teremtünk, majd megint hirtelen annak egy oldalra kinyúló, méter széles, vastag ágán.
Ott üldögéltünk tehát a fán, nyugodtan, szinte teljes csendben, sok száz más, hozzánk hasonló „gyerekkel” együtt. Ez fel is tűnt, hogy bár gyerekeknek tűntek. Nincs hangzavar, meg a suliból megszokott udvari szünetek rendetlensége.
Megkérdeztem, hogy ez hogy lehet, mire a beszélgetőtársam közölte, hogy azért van rend, mert Ő, vigyáz a rendre. Ez nagyon furcsa volt, mert nem láttam azt, hogy kire utalt, de attól a pillanattól éreztem, hogy valóban ott van valaki, vagy valami és ez a felismerés egy pillanat alatt megnyugtatott (vagyis inkább Lenyugtatott, átjárt).
Közben láttam, hogy akik „játszottak”, azok közül néha voltak, akik kiültek a fára, mások meg beálltak „sétálni”. Jó volt nézni azt, ahogyan lent kavarogtak a kis alakok, de az összevisszaság mögött mégis éreztem, hogy nagyon is szabályszerű az, ahogyan ők mozognak, de nem tudtam felfedezni benne játékszabályokat.
Még sok dolgot kérdeztem, őróla, meg a többiekről, akikkel látszólag teljesen egyformán néztünk ki, arról a valakiről, aki ott volt mindenhol, mint egyfajta erőteljes, mindent átható nyugalom és arról is, hogy hogyan és miért kerültem én egyáltalán oda.
Majd beszélgetőtársam közölte, hogy nem maradhatok tovább, egészen pontosan azt mondta, hogy: „Nem maradhatsz most tovább, nincs még itt az ideje.
Most még álmodsz, de hamarosan fel fogsz ébredni, és nem fogsz emlékezni rám, sem arra, ami itt történt.” Azonban itt történhetett valami baki a dologban, egyrészt mert ekkor a telefon csörgése ébresztett fel és nem magamtól ébredtem, másrészt pedig mai napig nagyon is tisztán emlékszem mindenre, amit láttam, hallottam, tapasztaltam ott.
Felébredtem, hirtelen felültem és elindultam szobámból a másik szobába, a telefonhoz.
De teljesen sötét volt. Egy pillanatra azt hittem, hogy még éjszaka van, de gyorsan át is futott rajtam, hogy szüleim akkor még ott aludnának, na meg, a szemem is nyitva van, de semmit sem látok. Teljesen elöntött a pánik, hogy nem látok, megvakultam!
Kitapogattam a telefont, szerencsémre édesanyám volt, akinek már sírva-pánikolva mondtam, hogy valami nagyon nincs rendben, mert arra ébredtem, hogy nem látok.
Ő nyugtatgatott, hogy azonnal indul haza, addig ne mozduljak semerre, üljek le, nemsokára jön.
Körülbelül 10-15 perc volt mire hazaért, addigra ha az ablak felé fordultam, már láttam világos fény-foltot, ez kicsit megnyugtatott. Mire felöltöztem és elindultunk az orvoshoz, már élénkebb volt a sötét-világos foltok határa, így a térérzékelésem is kezdett helyreállni.
Ébredéstől, az orvosig, ahol végül megmérték a vérnyomásomat, nagyjából 40perc telhetett el.
Akkor 80/60at mutatott a mérő.
Mennyi lehetett vajon ébredés előtt? Vajon mennyire aludtam akkor mélyen?