Ősszel, amint a természet nyugovóra tér, és egyre barátságtalanabbá válik az időjárás, az ember óhatatlanul gondol az elmúlásra, az elkerülhetetlen halálra, fájó szívvel emlékezik elhunyt szeretteire és ismerőseire. A következő írás célja, egy kicsit kifejteni az elmúlást, kifejteni az emlékezést, és a gyászt.
Tartalomjegyzék
A napos nyári idők után szinte törvényszerű, hogy a természet nyugovóra térjen, hogy tavasszal frissen újjászülessen.
Ehhez hasonlóan, analógiába lehet hozni a természetet magával az emberi élettel: az ember megfogan, születik, kiteljesedik, hogy aztán élete alkonyán, vagy fiatalon, nyugovóra térjen. Mivel azonban emberek félnek az ismeretlentől, az elmúlástól, a halált sötét színben tüntetik fel, tabuként kezelik, úgy gondolnak rá, mint büntetésre, mellyel amúgy is fokozzák a rémületet és a félelmet.
Aztán, ha már bekövetkezik az elkerülhetetlen, sokszor a temetésen, nem, hogy nem kapják meg a nekik járó vigaszt, hanem még jobban mélyítik a fájdalmat, és némely esetben a gyász feldolgozása csak szakember segítségével lehetséges.
Ám mivel az ember örömre, boldogságra, harmóniára született, a fájdalmat enyhíteni kéne, nem még inkább fokozni.
Következzen hát néhány tanács, melyet búcsúztatáskor érdemes figyelembe venni
Szeretett személy elvesztésekor, sokszor okoljuk a Jóistent, vádoljuk önmagunkat, vagy másokat, sőt, mi több: a testet, melyből kiköltözött a lélek, élet, energia, (nevezze, ki hogyan akarja), ezt a testet az elment személlyel azonosítsuk.
Analógiával élve: ez olyan, mintha levetnénk magunkról egy kabátot, és ezt a ruhadarabot a hozzátartozóink siratnák. Mivel sokan átélték már a klinikai halál állapotát, halálközeli élményt, stb, erőt meríthetünk az élet folytatásának hitében.
A halál utáni élet folytatását kellene szem előtt tartani temetéseken, és a hozzátartozóknak a lehető legtöbb vigaszt nyújtani.
Nem pedig a feltámadásra várni, hiszen a halál pillanatában, különválva a testtől, ez máris megtörténik! A temetéseken elhangzott ,,Adj irgalmat, adj nyugalmat…” c. Dallam, melyben felhangzik a ,,Tegyük hát le szép csöndesen sötét sírnak ölébe…” mondat, egyáltalán nem szolgálja a vigaszt, hanem még jobban tépi az amúgy is fájó sebet.
Mivel az ember tudatos lény, érzései vannak, melyek szubjektív, belső érzések, nem köthetők a fizikai testhez-ebből az következik, tudnunk kell, hogy többek vagyunk fizikai testünknél, odaátra a legértékesebbet: az egyéniségünket, emlékeinket, szubjektív érzéseinket visszük magunkkal, emlékezéskor is ezt kéne szem előtt tartani, mint temetéskor.
Nem pedig az itt hagyott, fizikai testre koncentrálni.
Hanem az életre, emlékekre, harmóniára, hiszen életre születtünk. És ez a fontos.
Szerző: Dóka Gábor, Zselíz
