Kezdőlap Spiritualitás Angyalok A keresztény démonológia kialakulása

A keresztény démonológia kialakulása

311
0
A keresztény démonológia kialakulása
A keresztény démonológia kialakulása
Habár a démonok, úgy tűnik, ősidőktől az emberek ellen harcolnak, valójában a démonok abban a formában, ahogy ma ismerjük őket, csak a kereszténységgel jelentek meg, és így nagy részük valójában nem démon, hanem testi szükséglet kivetülése vagy ősi istenek lefokozása a papság által.

Cikkünk a keresztény démonológia kialakulásáról szól.

Bevezetés

Valójában anakronizmus demonológiáról beszélni a korai szerzetesség esetében, hiszen a démonok rendszeres tana először csupán a boszorkányüldözésekkel alakul ki[2]. Azonban a démonokba vetett hit már a kereszténységet is megelőzte.

A keresztény démonológia kialakulása
A keresztény démonológia kialakulása

A ’démon’ szó a görög daimvnból ered. A daimónok, Apuleius alapján „nemük szerint lelkes lények, jellegük szerint eszesek, lelkük hatást szenvedő, testük légies, életük nem szűnő.”[3]

Ez azonban nem kielégítő meghatározás, hiszen a kereszténység hatására a korábban semleges daimónokból a Gonosz szolgálói lettek[4].

A kísértés fogalma elválaszthatatlan a bűn fogalmától, aminek speciális zsidó-keresztény értelmezése (elfordulás Isten akaratától) idegen a görög-római világtól[5]. Viszont a rosszra csábítás az Antikvitás világképében is jelen van – ezért a „pogányság” démontanát nem szabad figyelmen kívül hagyni, mikor demonológiáról beszélünk[6].

A keresztény démonhit hat forrásból táplálkozva alakult ki[7]:

  1. Ókori, görög-római és közel-keleti kultuszokból, irodalomból és bölcseletből
  2. gnosztikus-platonikus rendszerekből
  3. az adott terület és nép folklórjából
  4. a (bibliai) zsidó hagyományból
  5. az anakhoréta-remeteség hiedelemvilágából
  6. a keresztény theológusok és gondolkodók tanításaiból

Mielőtt rátérnénk a szerzetesség démonhitére, előbb röviden tekintsük át a demonológia kialakulását a fenti szempontok alapján.

A források

Az Antikvitás

Az antikvitás démonjaira a semlegesség jellemző[8] – sem nem kifejezetten jók, sem nem rosszak, s ha valamiért ellenségesek lesznek valakivel szemben, akkor kiengesztelhetők, mágikus szertartásokkal, ajándékokkal lecsillapíthatóak és az ember szolgálatába állíthatóak[9].

Platónnak és Apuleiusnak még kísérőszellemek, Plutharkosznak és Plotinosznak pedig már közvetítő lények, akik az emberek és istenek közötti világot népesítik be[10]. Két csoportra oszlanak, a jók az agayow- vagy eudaimvnok, a rosszak a kakodaimvnok, s rendelkeznek egyfajta hierarchiával is[11].

Agathodaimónok (jó daimónok) és istenek
Agathodaimónok (jó daimónok) és istenek – kép forrása: metmuseum.com

Ezt és a közvetítői szerepet éppen amiatt alakult ki, mert az istenvilág egyre távolabbinak, tökéletesnek tűnt az emberi világhoz képest[12], és a hierarchikus emberi világ –mint később Bizáncnál- szintén példaként állt előttük az égi rangsor kialakításához.

Az Antikvitásban a démonhit talán Mezopotámiában volt a legerősebb, s a kereszténység az itteni isteneket (is) demonizálva[13] alkotta meg a démonok vezető rétegének tagjait: Belzebúbot, Astarothot, stb.

A kereszténység térhódítása

A kereszténység kezdetben teljesen a zsidó hagyományra épült, ám hamarosan magába olvasztotta a poszthellenisztikus világ démonhitét is. Mivel a keresztény isten, akárcsak Plotinosz istene, tökéletes és jó, nem származhattak tőle a démonok, akik közvetítők sem lehettek, hiszen azok az angyalok voltak[14].

Demiurgosz sem létezik a keresztény tanítások szerint, van viszont egy bukott főangyal: a sátán. Ha tehát a démonok szükségszerűen gonoszok és a sátán szolgái, és nem az Isten teremtette őket, akkor miként létezhetnek?

Erre a kérdésre a zsidó hagyományt fölhasználva az angyalok bukásával adtak választ[15]: szabad akaratukból buktak le a Mennyből, gőgösségük és a nők iránti vágyaik miatt. Dogmává viszont csak a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben vált[16].

Emellett az egyház a manicheizmus ellentételezése miatt is hangsúlyozta, hogy a megváltás óta a sátán hatalma csupán látszólagos a világban, így a démonok csak sugalmazni tudják a bűnt, csak csábítók[17].

Szent Ágoston, Órigenész és Euagriosz

Talán manicheus hatásra, de a duális világszemlélet tovább erősödött a korai kereszténység talán két legmeghatározóbb kútfőjének köszönhetően[18]. A kereszténység számára a világ, akárcsak a gnosztikusoknak és manicheusoknak, a jó és gonosz harcának színterévé vált – a démonok immáron véglegesen a Gonosz Birodalmának csatlósai, s a ’démon’ szó ekkor nyerte el végképp negatív töltését[19].

Az 5. századtól figyelhető meg az ördög és démon egyre teljesebb azonosulása is, és Dionüsziosz Areopagitész kortársa, Pszeudo-Pszellosz készíti el a keresztény szerzők közül elsőként a démonok osztályozását[20].

A két nagy szerző, Ágoston és Origenész kora között Euagriosz az, aki rendszerezi a bűnös gondolatokat, ezzel megalapozza a hét főbűnt[21], s nála mosódik el a különbség isteni próbatétel és démoni kísértés között: a kísértő gondolat mindig a démonoktól ered[22]. Azonban ezzel csak még jobban kikristályosodott a pozitív szerepük: a szellemi fejlődés elengedhetetlen részévé váltak[23].

Euagriosz számára a világról való lemondásnak ár a földön megvan a gyümölcse: a szellemi boldogság. Az ő szemében a világi emberek nem jobbak, vagy különbek a démonoknál: ugyanolyan viselkedés jellemzi mindőjüket[24].

Társadalmi változások

A démonokba vetett hit, az első rendszeres demonológiák, a demonikus mágia divatja mind theológiai és társadalmi-kulturális változások eredményei[25]. A más vallások isteneinek demonizálása, a gazdagság, tudás, hatalom iránti vágy az ezektől gyakorlatilag elzárt néptömegek körében, a hatalmas járványok, a miszticizmus és reneszánsz, majd a felvilágosodás mind hozzájárultak, hogy a demonológia kifejlődjön, virágozzon, majd végül a háttérbe szoruljon, ahogy a ráció kora eljött[26].

A korai szerzetesség démonhite

Mint e rövid bevezető alapján láthattuk, a korai szerzetesség számára egy még képlékeny, nem dogmatizált, de már erősen körvonalazódó protorendszer állt rendelkezésre, amelynek szereplői, eredeti jelentéstartalmuktól megfosztva, ideális alanyai lehettek a szerzetesség gonosz ellen küzdő képviselőinek.

Rövid áttekintés

Tulajdonképpen a demonológia bőséges irodalmát a 4. századtól kezdve jelentőssé váló szerzetességnek köszönhetjük[27]: a remeték és szerzetesek élethosszig tartó, a Sátán és csábításai elleni harcát, aszketizmusát, testi-lelki-szellemi vágyaik elnyomását az Isten meglelésének helyes útjaként tüntették föl az olyan szerzők remete-életrajzai, mint Jeromos, Sulpicius Severus, vagy Athanasziosz[28]. Az így létrejött exemplum, azaz példairodalom a középkor végéig virágzott[29].

Két fő változást indukált a szerzetesi démonhit:

Egyrészt a separatio spirituum, szellemek megkülönböztetésének képessége kezdetben még karizmaként, adományként volt jelen, ám lassan, elsősorban Órigenész hatására, az etikus, Istennek tetsző szerzetesi életmóddal elérhető szellemi nyugalom és zavartalanság eredménye[30], másrészt ennek hatására is, a démonok lassan belső szenvedélyekké lényegültek át a külső hatalmakból[31].

Remete Szent Antal[32] és a szerzetesség kezdete

A remeteség legmeghatározóbb alakja volt (Remete Szent) Antal, ez az egyszerű egyiptomi ember, aki Koméban született 251 táján és több, mint száz éves korában, 356-ban halt meg.

Alexandriai Szent Atanáz érsek 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írta meg Antal életrajzát, ám ez az antik regényformát követő életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat, ám mindenekelőtt az Atyák mondásai (Apophtegmata Patrum) címen ismert nagy gyűjteményben találhatók tetemes számban Antal mondásai, és megbízható tanúságtevő a 4. század másik nagy szerzetesének, Pakhomiosznak írásai.

Michelangelo Buonarroti: Remete Szent Antal megkísértése
Michelangelo Buonarroti: Remete Szent Antal megkísértése

Életét áttekintve nem csodálkozhatunk azon, hogy Szent Antal példaképpé vált: jómódú házban nőtt föl, húsz éves korában árvaságra jutott. Egy szentmisén elhangzó Máté evangéliumának Jézus-követésre felszólító sorai hatására, úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta.

De mert ismeretlen volt előtte ez az életmód, az ,,aszkétákat” kezdte utánozni. Visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott, majd mind messzebb költözött, s egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen eledelt, majd végül minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték.

Ezért is lehetünk bizonyosak abban, hogy a korai keresztény demonológiába nem került bele az az ősi elképzelés, hogy a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája – hanem mindig is benne volt, már Jézus kora óta.

Újabb fontos elem bukkan fel, amikor Antal ellen a démonok támadást indítottak ezen helyeken: a remete – az apostol szavait követve – ,,Isten teljes fegyverzetét” öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson”[33]. Természetesen ő lett a győztes.

Húsz év után ismét visszatért az emberi világba, s híre futótűzként terjedt: mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, és a közeli és távoli környéken pedig remeteségek „nőttek ki a földből” – a világ elől menekülő remetéből így lett a ,,szerzetesek atyja”, habár ez még nem a pakhomioszi szervezett szerzetesség volt, de már annak előfutára és példaképe, s a mai napig kimagasló kort, 105 évet élt meg.

Antal úgy vélte, az ember saját üdvössége felől rettegésben kell élnie, az ördög cselvetéseivel szemben pedig csak egy segít: az alázat. Az ember legyen kész az utolsó leheletéig a gonosz támadásainak elhárítására.

Antalnál tehát a következő demonológiai elemeket találjuk:
  1. a démonok elsősorban lakatlan, kietlen helyen élnek[34]
  2. a démonok folyton körülvesznek mindenkit, és minél igazabb életet akar valaki élni, annál intenzívebben támadják
  3. a démonok a Sátán csatlósai, céljuk a remete megakadályozása abban, hogy elérje Istent
  4. a remete önuralommal és Isten fegyverzetével sikeresen szembeszállhat velük, tehát a démonok: legyőzhetők

Démonok A szent öregek könyvében[35]

Antal halála után az aszketikus életmód két változata alakult ki Egyiptomban: a remete elhúzódott a sivatagba és egyedül élte jámbor életét (pl. Szent Onophrios és Szent Timotheus), vagy pedig szerzetesközösségbe vonult, amelyben szorosan szabályozott keretek között, apát vezetésével éltek együtt szerzetesek. A munka az ilyen közösségekben kötelező volt. Ez utóbbi életformát teremtette meg Egyiptom déli részén Pakhóm (288 – 347), aki írásba foglalta a meglehetősen katonás és szigorú közös élet szabályait. Ő több közösséget alapított férfi ill. női szerzetesek számára is. Kicsit később következik az egyik legkiemelkedőbb egyiptomi szerzetes és apát, kolostorszervező, Senute (kb. 348 – 466)[36].
Az egyiptomi sivatagba kivonuló szerzetesekről – mivel kezdettől fogva a keresztény világ érdeklődésének középpontjában álltak – egy igen érdekes és értékes gyűjtemény született, az Apophthegmata Patrum, azaz Az atyák mondásai.

A hét halálos bűn démonai
A hét halálos bűn démonai – kép forrása
Lássunk hát most néhány példát a démonok tetteire a szerzetesi példairodalom eme nagy gyűjteményéből:
  1. történet: Antal abba megmutatja, hogy a képzetek (távoli események tudása) a démonoktól erednek.

 

  1. történet: Arszeniosz abba történetéből kiderül, hogy az ördög a nőkön keresztül támadja a szenteket –azaz a testi vágy az ördögtől ered.

 

  1. történet: szintén Arszeniosznál jelenik meg az, hogy a démonok, ha a szerzeteseket háborgatják, álmukban rászedhetik őket.

 

  1. történet: Agathón azt a választ adja a nagyobb fáradtság kérdésére, hogy az aszketizmus végül megnyugvást hoz, de az imádság folytonos küzdelmet, mert csak ezzel győzheti le a démonokat a szerzetes.

129.: Akhillasz abbát meglátogatja egy híres öreg, akit az abbával kapcsolatos parázna gondolatok gyötörtek, de kiderül, ez csak a démonok irigysége (tehát nem testi eredetű).

265.: Illés abba ellen egy démon tesz erőszakot – ki akarja rángatni a templomból – de istenéhez imádkozva elűzi azt. Itt derül ki, hogy a démonoknak nincs helye (otthona).

267.: Hérakleitosz abba példameséjében a novícius előtt etiópként (négerként) jelenik meg a Gonosz, méghozzá azért láthatja, mert nem tartja be a mestere parancsát.

307.: Theophilosz abba elbeszéli, mi történik a testi halál után a lélekkel, amíg az ítéletre vár: „Milyen félelmet, reszketést és szükséget kell kiállnunk, amikor a lélek elválik a testtől! Közelednek majd hozzánk az ellenséges erők seregei és hadereje, a sötétség fejedelmei, a gonosz világ kormányzói, a fejedelemségek és hatalmasságok, a gonoszság szellemei, s milyen büntetéssel sújtják a lelket, amikor előhozzák mindazokat a tudatos és tudatlan vétkeit, amelyeket ifjúságától kezdve addig az életkorig elkövetett, amikor hatalmába kerítette a halál!”

Ezután jön a döntés a lélek sorsáról, s ha igaznak bizonyul, megláthatja Isten dicsőségét, ha bűnösnek, akkor a külső sötétségbe vetik, ahol végtelen időkön át fog szenvedni.

Végül, a rengeteg további példa közül lássunk egy asszonyi példát:

  1. Theodóra amma mondja, hogy ha valaki a szív csöndessége mellett dönt, akkor a gonosz azonnal testi bajokkal sújtja, és a lelket csüggedéssel, kicsinyhitűséggel tölti meg – hogy a szerzetes úgy fogja érezni, beteg és nem tud részt venni az istentiszteleten – ám ha mégis megteszi, legyőzi a gonoszt.

 

Érdekes, hogy a szerzetesi démontörténetek közül összesen kettőben, a 290-esben és az 556-osban találunk utalást sárkányokra, de ezek is inkább egyszerű, pusztai kígyók – és semmi közük a démonokhoz, vagy a Gonoszság Fejedelméhez.

A vadállatok és kígyók egyébként is csak esetileg válnak a gonosz eszközeivé, sokkal inkább hasonlatokként szerepelnek, mint a 327-es, 595-ös, vagy éppen a 909-es történetben.

Hieronymus Bosch: A 7 halálos bűn
Hieronymus Bosch: A 7 halálos bűn

Moszkhosz Szerzetestörténetekének démonképzete

Joannész Moszkhosz a 6. században írta meg a Lelki rét című könyvét, amelyben a hívők okulására szerzetestörténetek is olvashatók. Az ezekben megjelenő démonok a a Gonosz szolgálói, olykor azonosak is vele, feladatuk pedig a szerzetesek próba elé állítása[37].

A szöveget olvasva egyértelműen kiderül, hogy Moszkhoszra nagyban hatott az Apoftegmata patrum, de célja sokkal inkább a tanulságos történetek bemutatása a jámbor olvasóknak[38].

A 45. történetben például megjelenik a bujálkodás démona eredeti alakjában és a szerzetest titoktartásra esketi, aki ezt azonban megszegi – s azzal védekezik a démon vádaskodása ellen, hogy a végső ítéletnél nem őt, hanem a kísértőt fogják örök kárhozatra vetni, gonosz tevékenysége miatt[39].

Máskor, mint pl. a 161. történetben, a harag démona jelenik meg ifjú képében és a magáénak nevezi a szerzetest, aki szívében haragot tart szomszédja ellen – ám amikor ezt elárulja a szerzetesnek, az kibékül szomszédjával, s így a démon eltávozik[40].

A 179-es és 204-es történetben a szerelmi vágy démona kísért meg egy apácát illetve egy szerzetest és az őt ápoló asszonyt. Az apáca a sivatagba vonul hosszú évekre, ám Isten gondoskodik róla, a szerzetes pedig az őt gyógyító asszony bölcs szavai révén menekül meg a bűnbeeséstől[41].

Ennyi szemelvény is elegendő, hogy láthassuk, a démonok még ugyan rendelkeznek testtel, emberi alakban is megjelenhetnek, de már sokkal inkább mint testi késztetés hatnak – s oly jellemző módon a teljesen normális, természetes testi vágy is démonként jelenik meg, tehát a lelki-pszichológiai aspektus is jelen van már.

Konklúziók

Mindezen példák elegendők a korai szerzetesség démonhitének áttekintéséhez:

  1. a démonok azonosulnak a testi vágyakkal, de még külön létezőkként is megjelennek
  2. a nyolc bűnös gondolat gyakorlatilag a testi szükségletek megvonásával jelenik meg, Euagriosz által leírt sorrendjük pedig a tényleges sorrend[42], azaz minél több szükséglet teljesül, annál kifinomultabb „bűnt” követ el az ember.
  3. a démonok feladata a szerzetes/remete akadályozása
  4. a démonok legyőzhetők önfegyelemmel és imával
  5. a szerzetesek életük végéig, a nap minden percében számíthatnak a démonok támadására

Amint látható, a szerzetesi démonológia még képlékeny, ugyanakkor naturális, egyszerű theológiai alappal. A démonok kéretlenül is jönnek, és elűzésükhöz is lényegében csak hitre van szükség.

Bibliográfia

– Baán, I. (szerk.): A szent öregek könyve, Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2001

– Magyar, L. A. (szerk.): Pandaemonium – A keresztény démonlógia kistükre, Budapest, Kairosz Kiadó, 2003

– Pesthy, M.: A csábítás teológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2005

[2] Magyar, L. A. (szerk.): Pandaemonium – A keresztény démonlógia kistükre, Budapest, Kairosz Kiadó, 2003, 11.

[3] Magyar, 2003, 7.

[4] I.m., 8.

[5] Pesthy, M.: A csábítás teológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2005, 11.

[6] Pesthy, 2005, 11.

[7] Magyar, 2003, 7.

[8] I.m., 8.

[9] U.o.

[10] Magyar, 2003, 8.

[11] U.o.

[12] Magyar, 2003, 8-9.

[13] I.m., 11.

[14] I.m., 8-9.

[15] Magyar, 2003, 9.

[16] U.o.

[17] U.o.

[18] U.o.

[19] U.o.

[20] Magyar, 2003, 9.

[21] Pesthy, 2005, 319.

[22] U.o.

[23] U.o.

[24] I.m., 320.

[25] Magyar, 2003, 11.

[26] U.o.

[27] I.m., 10.

[28] U.o.

[29] U.o.

[30] Magyar, 2003, 10.

[31] U.o.

[32] Baán, I. (szerk.): A szent öregek könyve, Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2001, 378.

[33] Ef 6,11

[34] nem nehéz észrevenni egyébként a párhuzamot az ókori káosz-rend világfelosztással, s a káosz szörnyeivel hiszen például Mezopotámiában a civilizáción túli világ: ,maga a káosz volt, s szörnyek, démonok népesítették be.

[35] Baán, 2001.

[36] I.m., 11-20.

[37] Magyar, 2003, 43.

[38] U.o.

[39] Magyar, 2003, 45-46.

[40] I.m., 48-49.

[41] I.m., 49-51.

[42] Pesthy, 2005, 289-317.

Oszd meg azokkal, akik fontosak számodra!
  • 37
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
    37
    Shares

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here