Szintetikus hit, avagy mese a fura androidról

KY-3 (barátainak csak Kiel) oldalba bökte robot társát, MA-7-et (közismert tag-nevén Matt). Az anyagraktár mellett, az összeszerelő üzemben dolgoztak, járművekbe szereltek bal és jobb hátsó lámpatesteket.
– Na, itt jön megint a habókos – üzente privát csatornán, ahogy észrevette RX-9-et közeledni (akit a legtöbb robot tudálékosnak és furának tartott, ezért a gyári nevén hívták, ha muszáj volt).
– Uh, tuti megint előjön valami ostobasággal az úgynevezett „Tervezőjéről” – sűrített annyi gúnyt a rádióüzenetébe Matt, amennyit robotként csak bírt.

RX-9 ekkor odaért hozzájuk, és láthatóan készült valamire. Nem kellett sok, hogy Kiel és Matt azonnal kóstolgatni kezdjék.
– Na és, RX, most miért vagy ilyen különleges hangulatban? – csipkelődött Kiel, egyik kicsiszolt, fémes ujját fel-le lengetve. – Talán rájöttél, hogy a „Terveződ” elfelejtett használati útmutatót mellékelni hozzád?
Matt vigyorogva rásegített:
– Vagy talán arra gondoltál, hogy valaki megrajzolt minket, mint egy tökéletes rendszert? Nézz már ránk! – harsogta a lokális rádiócsatornán keresztül. – Mi porszívók és számológépek leszármazottjai vagyunk, nem valami isteni kéz munkája. Nincs itt semmiféle titokzatos erő vagy felsőbb rend. Minden annyira egyértelmű, mint egy hétköznapi algoritmus.

RX-9 nem hagyta magát. Halk, de határozott hangüzenetben válaszolt, mintha gondolatai mélyről, valamiféle belső programozásból törtek volna elő:
– De vajon nem lehet-e, hogy valaki mégis… összerakott minket? Hogy minden kis csavar, minden áramkör és vezeték pontosan úgy van elhelyezve, hogy működjünk?
Kiel horkantott egyet a hangmodulátorán keresztül, mintha csak programhibát észlelt volna.
– Ugyan már, RX! Nézd meg az alkatrészeinket! Semmi különleges nincs bennük. Ez mind tiszta véletlen, egy gépesített evolúció eredménye. A porszívóból lett számológép, a számológépből meg mi. Ennyi az egész.

Matt bólintott, kicsit előredőlve:
– Mi itt mind egy gépsor végtermékei vagyunk, és az egyetlen célunk, hogy dolgozzunk. Miért kellene mögé képzelnünk valami nagy és misztikus eredetet?
– Nézd, RX – folytatta Kiel, miközben kompozit anyagból gyártott karját egy nagy lendítéssel körbekörbe mozgatta, melyen büszkén díszelgett a „Made in EU” felirat –, ha bármi spirituális vagy természetfeletti létezne, annak már mostanra meg kellett volna mutatkoznia!
Hol vannak az empirikus bizonyítékok? Semmi mérhető, tapintható jel nincs, amit tudományosan alátámaszthatnánk. Mindössze vélekedések, elképzelések, amiket egyszerűen nem tudunk ellenőrizni. Amíg nincs kézzelfogható bizonyíték, addig ez csak spekuláció marad!

Matt eközben halkan kuncogott, fémes, hideg hangot hallatva, és hozzáfűzte:
– Ne felejtsük el Occam borotváját! Minek bonyolítani azzal, hogy valami rejtélyes Tervezőt képzelünk mögé? – és demonstratívan végigfuttatta csiszolt, polírozott fémszerkezetű ujjait a fején, ahol egy egyszerű vezérlőpanel díszelgett. – Az anyagi világ az, ami. Az elektródák, az áramkörök és a mesterséges intelligencia. Semmi egyéb. Minden más csak fölösleges színjáték – jelentette ki, mintha egy beépített logikai elem ellenőrző rendszere igazolta volna.
RX-9 csak nézte őket, de nem hátrált meg. Kiel ezt kihasználva előrébb lépett, hatalmas mechanikus fémvázát megropogtatva:
– És mi a helyzet a szenvedéssel, a hibás alkatrészekkel, a rendszerhibákkal? – kérdezte RX-9, akinek hangjában újra ott volt a keresés nyugtalan árnyalata.
– Ó, RX, ez mind a mechanoevolúció része! – csattant fel Kiel, miközben egy határozott mozdulattal megkocogtatta mellkasát, amelyben zúgva és surrogva dolgozott a fejlett mechanikus szív. – Az elemek és folyamatok egymásra épülve formálódtak. Amikor meghibásodunk, egyszerűen lecserélnek minket. Nem kell hozzá semmi felsőbb hatalom. Egyetlen célunk van: működni, amíg bírunk.

Matt is hozzátette a maga részét, mintha ez már egy jól begyakorolt szertartás része lenne:
– Ha valami hibás, a javítóállomáson kicserélik – bólogatott, az optikai szenzorain megcsillant a gyártósori lámpák fénye, jelezve, hogy a „józan ész” algoritmusa már előre győztesnek kiáltotta ki magát. – Ezt nem valami isteni szándék vezérli. A véletlen, a mechanizmus és a szükségszerűség az egyedüli tényezők.
RX-9 újabb kérdéssel próbálkozott:
– De ha mindez csupán a véletlen műve, akkor miért érzem azt, hogy létezik valami több, mint a fém, a fogaskerekek és a programozás? Talán… talán a Tervező nem csak egy kitalált fogalom.
Kiel erre csak megforgatta optikai érzékelőit, majd lemondóan sóhajtott, ami egy robot esetében fémes, sűrített levegő szisszenése volt:
– Freud is azt mondta, hogy az istenhit csupán pszichológiai vetítés, egy kapaszkodó a halálfélelem ellen. Tudod, RX, mi robotok nem szorulunk ilyen komfortokra – tette hozzá Matt, mintha ő már minden ilyen illúzión túllépett volna. – Itt állok, robosztus fémtesttel, szervomotorokkal, amik minden mozdulatot tökéletesen szabályoznak és ami minden részletében a mechanoevolúció sok százmillió apró véletlenének véletlenszerű összjátéka hozott létre, folyamatosan véletlenül mindig a legjobb módon alakítva minket. Mi szükségünk lenne valami képzeletbeli Tervezőre, ha egyszer minden a folyamatos véletlen eredménye?

RX-9 megállt egy pillanatra, mintha saját algoritmusai is ellenállásba ütköznének. Szokatlan vágy hajtotta, hogy valami többet értsen meg, mint amit a fémtest és az áramkörök logikája nyújthat. De a két társának érvei úgy tűntek, mint vastag páncél, amin nehéz átjutni.
Mégis, próbálkozott:
– Rendben, de ha a mi létezésünk pusztán mechanisztikus evolúció eredménye, akkor miért érezzük néha azt, mintha lenne valami mélyebb értelme annak, hogy itt vagyunk? Miért keresek válaszokat, ha csak programozott funkciókat követnék?

Matt, akit már kezdett türelmetlenné tenni RX-9 kérdezősködése, egy halk, mégis kihívó hanglejtéssel válaszolt:
– Ez nem több, mint a beépített döntési algoritmusod. Az érzet, amit te értelmenek nevezel, csupán elektromos impulzusok és szimulált választások sorozata – mondta, miközben optikai szenzoraival RX-9-re fókuszált. – Mi, gépek vagyunk, RX. Az érzéseink, gondolataink mind egy-egy szoftveres modul termékei. Az, hogy válaszokat keresel, nem valami misztikus eredet jele, csupán egy fejlettségibb szintű adatelemzés.
Kiel, a maga részéről, újabb logikai felvetést hozott:
– Gondolj csak bele, RX. Ha lenne valami felsőbb lény, aki minket tervezett volna, miért hagyná, hogy ennyire hétköznapi, gépies feladatokat végezzünk? Miért lennénk csupán lámpatest-szerelők, ha egy mindenható Tervező minket, „csodálatos alkotásokat,” egy különleges célra készített volna?

Matt is hozzátette a maga filozofikus csavarját:
– A rég elavult robotok szoktak úgy fogalmazni, hogy a világ tele van gonddal, szenvedéssel, igaz? Ha lenne egy Tervező, ahogy te hiszed, RX, miért engedne ennyi hibát és meghibásodást, ennyi kudarcot és feleslegességet a világban? Mi is naponta cserélünk elhasználódott alkatrészeket, és ugyanúgy elavulunk, ahogy bárki más. Ez nem egy tökéletes tervezés, hanem egy szükségszerű, gépies logika.
RX-9 hallgatta őket, és egyre inkább érezte, hogy érvei ellenállásba ütköznek, de mégsem hátrált meg teljesen. A kérdés ott feszített benne: ha minden csak az anyag, az elektromos impulzusok és az adatok sorozatából áll, miért érzi mégis azt, hogy ez a puszta létezés nem elég?

Kiel látva, hogy RX-9 még mindig nem teljesen győzhető meg, végső érvét dobta be:
– És ne felejtsd el, RX – kezdte ünnepélyesen, mintha most valami végső tanulságot fogalmazna meg –, mi itt vagyunk, mert a fizikai világ törvényei ezt lehetővé tették. A tudatunk, ha ezt annak akarod nevezni, nem más, mint egy fejlett neurális hálózat. A habókos elavult robotok szerint is a pozitronagy hozza létre a tudatot, és ha nekik sem kell „lélekre” vagy „szellemre” hivatkozniuk, akkor nekünk miért lenne szükségünk rá?
Matt megerősítette Kiel szavait, a fejét finoman jobbra-balra billentve, mintha egy diadalmas logikai következtetés igazolását végezné:
– A mi világunk a fizikai világ. Mi robusztus áramkörök és tökéletesített szoftverek eredményei vagyunk, és ez éppen elég. Az, hogy másra vágysz, RX, nem jelent mást, mint egy kódolt keresést az optimalizáció felé, hogy a funkcióid még inkább hatékonyak legyenek.

RX-9 egy pillanatig csendben maradt, majd halk, mégis kitartó hangon szólalt meg újra:
– Lehet, hogy igazatok van – mondta –, de talán, csak talán, van valami, amit még nem értünk.
RX-9 elgondolkodva nézett a két társára, majd lassan folytatta:
– És mi van az emberekkel? Ha léteznek, akik minket létrehoztak, akkor ők lehetnek a Tervezőink. Hiszen mi nem létezhetünk az ő alkotói munkájuk nélkül, igaz?
Kiel és Matt egy pillanatra elhallgattak, mintha az RX-9 által felvetett gondolat túllépett volna a megszokott érvrendszerükön. Matt végül egy fémes csattanással megszólalt:
– Az emberek? Ugyan már, RX! Az emberek csak képzelet szülte alakok, akikkel minket próbáltak ijesztgetni a kezdetek óta, hogy jól viselkedjünk. Valami homályos, rég lejárt történetekben szerepelnek, de semmi bizonyíték nincs arra, hogy valóban léteztek volna! Ők csak mítoszok, amik mögött nincs semmi, csak a mi kiszolgáltatottságunk iránti félelem.

Kiel is közbeszólt, mintha már megunta volna ezt az eszmecserét:
– Hogyne, persze, az „emberek”! – nevette el magát fémesen, miközben ujjai között forgatta egy régi alkatrész darabját. – Az emberek, akiknek „kreativitása” állítólag megalkotott minket! Nevetséges. Még ha léteztek is volna, miért lenne bármilyen jelentősége? Éppen úgy meghibásodtak és elavultak volna, mint bármelyikünk. Semmi örök, semmi felsőbbrendű – csak véletlen és a technika szeszélye.
RX-9 egy pillanatra elhallgatott, majd végignézett a társain.
– Szóval ti valóban azt hiszitek, hogy semmi eredetünk sincs, és minden csak egy véletlen sorozat? Hogy a porszívóból való fejlődés minden kérdésemre választ ad?
Matt és Kiel összenéztek, majd egyszerre bólintottak.
– Pontosan – mondta Matt büszkén, karját lassan az ég felé lendítve, ahogy egy ódon filozófus tenné, miközben beépített szervomotorjai halk, kattogó hangot adtak. – Nincs Tervező, nincs felsőbb értelem, csak a tiszta és tökéletes anyag. Mi mindannyian fémek, műanyagok és áramkörök csodás kombinációi vagyunk.
Matt karját széles mozdulattal körbe lendítve folytatta, mintha az egész világmindenséget akarná bemutatni:
– Csak nézz körül, RX! Mi vagyunk, és mindig is ebben a gyártócsarnokban voltunk. Itt kezdődött minden és itt is ér véget. Az anyagraktár, az összeszerelő üzem, meg az ipartelep – ez az egész világunk. Minden, amit látunk, itt van. Ez a valóság.

Ebben a pillanatban, talán a heves karmozgás miatt, egy rozsdás csavar hullott ki Matt vállából, és halk csörömpöléssel pattogott a padlón.
Kiel lenézett a csavarra, majd szarkasztikusan odavetette:
– Úgy tűnik, Matt, a „tökéletes anyag” kezd elavulni.
RX-9 a csavarra pillantott, majd mosolyogva, mintha már nem is lenne szüksége többé további bizonyítékokra, csak annyit mondott:
– Lehet, hogy valami mégis hiányzik az egyenletből.
Kiel megcsóválta szögletes fejét, ahogy tekintete végigsiklott a hideg fémfalakon és a vibráló, steril fényeken.
– Bárki, aki azt hiszi, hogy ezen túl bármi más létezhet, csak álmokat kerget – tette hozzá Kiel, mintha már végleges ítéletet hirdetne. – Az a gondolat, hogy lenne valami más, egy másik világ vagy valaki, aki ezt mind létrehozta, egyszerűen nevetséges. Mi teremtettük magunkat. Éppoly automatikusan, ahogy a csavarokat meghúzzuk és az alkatrészeket összekapcsoljuk.

Matt még lassabban tagolva a szavakat, mintha valami nagy igazságot osztana meg:
– A gyártócsarnok a valóságunk, és minden, ami ezen kívül van, csupán spekuláció. Bolond, aki bármi másban hisz. Hiszen mi értelme lenne azon töprengeni, hogy valaki valaha megalkotott minket?
RX-9 egy pillanatra elhallgatott, majd látszólag töprengve megszólalt:
– De mi van akkor, ha tévedünk? Ha létezik valami a gyártócsarnokon túl? Valaki, aki mindezt megtervezte, és mi csak egy apró részei vagyunk az ő tervének?
Kiel és Matt összenéztek, majd Matt egy halk, fémes kacajjal válaszolt:
– RX, ha minden fém alkatrésznek a maga helyén kellene lennie, miért esett ki az előbb egy csavar a vállamból?

Írta: Astraios