Általános és téves az a közvélekedés, mely szerint a munkahelyeken jelentkező stressz, szükségszerű és elkerülhetetlen velejárója a munkának.
Ez az alapállás teljesen hamis és félrevezető, a stressz egyetlen forrása ugyanis minden esetben maga az ember és nem a munka amit végez…
Tartalomjegyzék
Tapasztalatból beszélek
Mint szervezetfejlesztő tanácsadó és tréner, a GROW-TMI csoport tagjaként rendszeresen tartok stressz-oldó és stressz-kezelő csoportfoglalkozásokat, így közvetlen formában tapasztalhatom, hogyan engednek a vállalati közegben dolgozók tömegei, egyre nagyobb teret a rajtuk elhatalmasodó félelmeknek, aggodalmaknak és elbizonytalanodásnak, divatos szóval élve, a stressznek.
Mi a stressz?
A stressz meghatározásánál több irányba is indulhatunk: leírhatjuk a testi szinten jelentkező tüneteket, amiket jelenléte okoz, mint például az alvászavar vagy kóros álmatlanság, az állandó fáradság és levertség, a csökkenő munkabírás és teljesítményszint, kóros esetben a kéz- vagy lábremegés, szemrángás, izomrángás, állandó nyakfájás, hátfájás, egyéb izomfájdalom.
Számba vehetjük a magatartászavarokat, mint például, az állandó ingerültség, növekvő agresszivitás, sírógörcsök, érzelmi túlfűtöttség. Mindezek persze csak a stressz tünetei, amelyek mögött eggyel mélyebb szinten mindig egy feldolgozatlan érzelmi állapot áll.
A ki nem mondott, gyakran még önmagunk előtt is rejtegetett negatív gondolatok pedig, egyre növekvő terhet jelentenek, míg végül a gondok súlya alatt összeroskad az építmény, amit önmagunknak gondolunk.
Amikor ez megtörténik, a ‘stresszt’ tesszük felelőssé, áthárítva a felelősséget magunkról valami újabb fantomképre.
A stressz kifejezés valójában gyűjtőfogalom, amely számtalan akár egymásnak teljesen ellentmondó érzelmet is takarhat.
Negatív formájában, amit distressznek nevezünk, jelenthet: félelmet, aggodalmat, dühöt, haragot, bánatot, szomorúságot, kétségbeesettséget, stb.
Pozitív formájában, amit eustressznek nevezünk, takarhat: izgatottságot, tettvágyat, feldobottságot, küzdésvágyat, bizonyításkényszert, örömet, stb.
Ami miatt mégis inkább a stressz szót használjuk, főleg mikor munkahelyi kontextusban beszélünk az érzelmi állapotainkról, az hogy érzelmi intelligenciánk nem elég fejlett, azaz nem tanultunk meg az érzelmeinkről a megfelelő formában beszélni.
Amikor egy munkahelyen valaki fél egy feladattól, mert úgy érzi meghaladja képességeit, gyakran képtelen ezt a félelmét nyíltan beismerni, akár még csak önmagának sem, ezért ahelyett, hogy nyíltan kimondaná „félek”, egy helyettesítő ‘érzelemmel’, a stresszel kendőzi valódi érzéseit.
Munkahelyi környezetben százszor könnyebben hangzik el a „Stresszes vagyok” kifejezés, mint, hogy „Haragszom a főnökömre”, „Aggódom, hogy nem leszek kész”, stb. A stressz divatszó, amivel fejletlen érzelmi kifejezőkészségünket leplezzük.
A kényelmi övezeten kívül
Egy másik szintén divatos kifejezés, a ‘stresszhelyzet’, mintha lennének olyan helyzetek, amik önmagukban véve stresszesek lennének.
Vannak akiknek teljesen hétköznapi helyzet egy repülőgépből kiugrani, felmászni egy daru irányítófülkéjébe, bemászni egy sötét barlangi járat embernyi szűk nyílásába, míg a legtöbb ember ezekben a helyzetekben komoly stressz-hatásnak lenne kitéve.
Ilyen esetekben a stressz-hatást nem maga a helyzet okozza, hanem, hogy ezek a helyzetek kívül esnek a legtöbb ember kényelmi övezetén, idegen szóval a komfort zónáján.
Amíg valaki csak a megszokott környezetében, a már ismert helyzetekben kell, hogy helytálljon, nem jelentkezik stresszhatás, elég azonban egy aprócska lépés kifelé az ismert helyzetekből ahhoz, hogy az idegen vagy új helyzettel együtt járó kockázat stressz-hatással legyen ránk.
Minél nagyobbnak gondoljuk az ismeretlen helyzettel járó kockázatot, annál inkább stresszeljük magunkat vele. A kezelhetetlen mértékű kockázatot, pedig egyszerűen veszélynek érezzük, és a veszély-érzet a stressz legnagyobb forrása.
A ‘gonosz kis törpe’
A legtöbb ember persze hajlamos a legkisebb mértékű kockázatot is veszélyként érzékelni. És ez nem azért van, mert a legtöbb ember kockázat-kerülő, vagy nem ismeri saját teljesítőképessége határait, hanem mert minden emberben fut egy etológiai túlélési program, ami saját fennmaradásának záloga.
Mikor valaki egy idegen helyzettel találkozik, amiről nincs előzetes tapasztalata, például egy idegen külföldi nagyvárosban keres magának késő este szálláshelyet, és mondjuk befordul egy szűk kivilágítatlan utcába, megszólal a fejében a ‘gonosz kis törpe’, aki elkezdi sugalmazni a lehető legrosszabb gondolatokat: „Vigyázz, mert mindjárt elvágják a nyakadat! Kirabolnak! Eltévedsz! Sose találsz vissza!, stb.”
Ez a túlélési mechanizmus az, amely a stresszhatáson keresztül felkészíti a szervezetet arra, hogy ‘ugrásra készen állva’ felkészülten és tettre készen várja a váratlan veszély-helyzeteket.
Ez a belső hang, csupa gonoszságot és rossz gondolatot sugalmaz, de valójában a mi védelmünkre teszi ezt.
Nincs ez máshogy a munkahelyi kontextusban sem. Amikor valaki egy nehezebb feladattal birkózik, amihez össze kell szednie minden tudását és képességét, a gonosz kis törpe ugyanúgy megszólal: „Vigyázz, mert kifutsz a határidőből! Nem lesz jó amit csinálsz! A főnököd le fog tolni!, Kirúgnak! stb.”
A folyamat ugyanaz. Valójában ez a belső hang a lehetséges legrosszabb helyzetre készít fel, és az így általa sugalmazott veszély-érzet az, ami a stressz-hatást kelti. Ha valaki felismeri ennek igazságát, képessé válhat arra, hogy szembenézzen saját törpéjével, és azokkal a belső félelmekkel, amiket ő sugall.
A félelmek, aggodalmak, negatív érzelmek megfogalmazása, kimondása önmagában is gyógyító hatású
Ezért ajánlja annyi szakirodalom a stressz-napló vezetését, amibe egyszerűen csak le kell írni a negatív érzelmeket és hagyni, hogy a megfogalmazásuk által elmúljanak. Ez valóban nagyon egyszerűen és jól működik.
Sorskönyvi parancsok
Mindezzel együtt a munkahelyi stressz faktorok csak közvetett okai a stressz-érzetnek. Ezek valódi okaiként általában sokkal mélyebb rétegek felelősek, például olyan belső parancsolatok, amelyeket gyermekkorunkban neveltek belénk.
A leggyakoribb öt ilyen belső program, a „Légy tökéletes!”; „Szerezz Örömet!”; „Bírd ki!”; „Tégy erőfeszítést!”; és a „Siess!”.
Azok az emberek, akik gyerekkorukban megkapták mondjuk a „Légy tökéletes!” parancsot, azok felnőtt korukban maximalistákká válhatnak, és így túl sok időt pazarolnak a részletek kidolgozásával, valamint nem merik beismerni ha nem tudnak valamit megcsinálni, mert ez számukra azt jelenti, hogy nem felelnek meg saját belső parancsuknak.
Az ilyen ember nagyon nehezen dolgozza fel kudarcait és az esetleges sikertelenséget, ezért például a legkisebb kockázatú feladatok is hatalmas stresszt jelentenek számára, mivel szemében hibázni a lehető legnagyobb szégyen, így a legnagyobb veszély is egyben.
Hasonlóan nagy terhet jelent a többi sorskönyvi parancs is: A „Szerezz Örömet!” embere, úgy érzi csak akkor felel meg környezetének, ha mindenre igen-t mond, így természetesen mindig túlvállalja magát.
A „Bírd ki!” embere mindig mindent magára vesz, sose szól ha segítségre lenne szüksége, és igyekszik nem tudomásul venni saját problémáit.
A „Tégy erőfeszítést!” embere leragad az állandó próbálkozás szintjén, anélkül, hogy bármilyen eredményt produkálna.
Míg a „Siess!” embere mindig túlfeszített tempót diktál magának és környezetének is, rendszerint alábecsüli a feladatok elvégzéséhez szükséges időt.
Az ilyen belső, általában ritkán tudatosított belső programok azok, amelyek azután az egyes helyzeteket belülről átszínezik, és amelyek a stressz-érzet kialakulásáért valójában felelősek.
A munkahelyi stressz fantomja
Valójában a munkahelyi környezetben semennyivel sincs több stressz-forrás, mint bármilyen más közegben, akár otthonunkban vagy egyszerűen az utcán.
Sőt ha az igazságot szeretnénk egyszerűen kimondani, stresszorok kizárólag a saját fejünkben léteznek! Hogy mit látunk vagy gondolunk kockázatos helyzetnek, vagy veszélyforrásnak, kizárólag saját képességeink tükrében dönthető el.
És hogy hogyan értékeljük saját képességeink és hatóerőnk, megintcsak fejben dől el! Annak a függvénye, hogy milyen az önbecsülésünk, személyes hatékonyságunk, énképünk. Aki reális énképpel bír, egészséges az önbecsülése, és ezáltal kellően magabiztos, szükségszerűen nem is találkozik negatív stressz-helyzetekkel munkahelyi kontextusban.
Az esetleges nehezebb feladatokat, nehezen kezelhető embereket képes kihívásként, ösztönző erőként megélni, amely által tágíthatja kényelmi övezetét, szélesítheti eszköztárát, fejlesztheti képességeit.
A stressz-mentesség záloga valójában, csakúgy mint annyi minden másnak, az önismeret, ezáltal az önelfogadás és végső soron az egészséges maga-szeretet.
Gyakorlati tanácsok
Noha a fentiek igazságát sokan belátják, mégis sokan maradnak tanácstalanok, hogy hogyan is kezdjenek kiegyensúlyozottabbak, magabiztosabbak lenni.
Talán a legfontosabb tanács: tegyél valamit! Bármit! Azután már megláthatod, hogy működik-e…
A legtöbb stressz-hatás alatt álló embert, ugyanis a magatehetetlenség érzete köti gúzsba. Úgy érzik nem tehetnek semmit, hogy a helyzetükön változtassanak.
Ettől a cselekvésképtelenségtől kell elsősorban megszabadulni! Ahhoz viszont, hogy kellő tetterővel, és cselekvőképességgel bírjon valaki, szüksége van a lehető legtöbb energiára.
Ezért érdemes valamilyen egyszerű, és mindenek előtt rendszeres regeneráló és energiagyűjtő, vagy egyszerűen csak relaxációs gyakorlatot beépíteni a mindennapok életvitelébe.
Napi tizenöt perc tai-csi, jóga, vagy bármilyen autogén relaxációs technika, elegendő energiát halmoz fel ahhoz, hogy legyen erőnk cselekedni!
A változtatás pedig minden esetben eredményt hoz!
A valódi változáshoz és a hosszú távú stressz-mentes élethez viszont, a változtatásba és a tett erejébe vetett hiten túl, még egy valami kell: tudni azt, hogy a Világon semmi sem történik saját beleegyezésünk és hozzájárulásunk nélkül.
Mi magunk állunk bele minden helyzetbe!
Rendszerint azért, hogy tanuljunk belőle, és hogy gondját viseljük a magunk legjobb hite, belátása és képessége szerint. Viszont, ha úgy véljük a teremtett helyzet számunkra már nem terem újabb építő gondolatokat, jogunk és lét-érdekünk, hogy változtassunk rajta, vagy kilépjünk belőle, ha már megértettük mit is tanított nekünk.
Az élet, ugyanis változás és a változni akarás képessége.
A felébredett élet pedig valójában ennek az örök változásnak az elfogadása. Gondtalan és örömteli; bárki is hiteti el veled az ellenkezőjét, lett légyen az éppenséggel te magad…
A gondtalan életért ezért pedig nem kell mást tenni, csak félelem és szorongás nélkül el kell fogadni gondtalannak, és élvezni annak egyszerű gondtalanságát és a vég nélküli örömöt, amit tenyerén nyújt neked, ha engeded…
Szerző: Tarr Bence László
Forrás: tarrdaniel.com