Szepes Mária neve közismert, ám Wictor Charonét alig hallották a magyar ezoterikus közéletben. Holott Szepes Mária testvére meghatározó mágikus irodalmat alkotott. Lehet, hogy a Vörös Oroszlán alapjait is ő írta meg?
„Most azonban elérkezett az ideje, ahogy Ő mondta, a nyilvánosság elé tárhatjuk „az utolsó idők privilégiumaként”. Szepes Mária
Scherbach Magdolna (1908-2007) és Scherbach Viktor (1907-1976) neve sokaknak aligha cseng ismerősen, pedig később felvett neveik talán az emberi emlékezet öröklétének zálogai is egyben: ők Szepes Mária és testvérbátyja Wictor Charon.
Míg Magdolnát, mint Mária-nénit, Magyarország ezoterikus nagyasszonyát és gondolatait jól ismeri az ezoterikus olvasóközönség, bátyjának életművét, amely pedig több mint 50 kötetre rúg, aligha.
Tartalomjegyzék
Pedig húgával közös küldetésben jártak itt a Földön.
S míg Mária-néni képessé vált belesimulni és kivételesen hosszú ideíg viselni a téridő aranymetszeteként ezt a testi létformát, addig bátyja megmaradt transzdimenzionális lénynek lenni.
Számára az emberi létforma mindvégig puszta holografikus vetület maradt, amely a lét valamennyi változatának átmeneti felületi jelenségeként, puszta áttetsző fátyolként rejtezte mindentlátó szemei elől a valóság és a magasabb természet titkait.
W.Charon kivételes látnok volt, akinek tisztánlátása, jövőbe utazó tudatának felismerései, magának is félelmetessé váltak.
Apja Scherbach Oziás (1877-1911) művésznevén Papír Sándor, színész, anyja Kronémer Mária (1883-1953), művésznevén Kornai Margit, énekes-, színésznő volt.
Húga, Szepes Mária, a magyar ezoterikus irodalom meghatározó alakja volt. A két testvér életműve inspirálólag hatott egymásra.
Apja 1911-ben bekövetkezett halála után édesanyja 1915-ben újra megházasodott, nevelőapja Galánthay Balogh Béla filmrendező (1885-1945) lett. 1938. február 3-án áttért a római katolikus vallásra.
Irodalmi munkássága
Wictor Charon 52 ezoterikus-irodalmi művet alkotott, amelyek jelentős szellemi hatást gyakoroltak a hazai ezoterikus és újkori gondolkodásra és szellemi iskolákra.
Írásai jó része jelenleg kiadatlan állapotban várják a megjelenés lehetőségét. Folyamatosan figyelemmel kísérte az amerikai fantasztikus-tudományos műfaj fejlődését, művei leginkább metafizikával foglalkoztak, de ezen kívül meséket és modern mitológiát is írt. Rendkívül sokoldalú alkotó volt.
Megjelent művei:
- Az ember két élete – A misztikus út – Solaria Kiadó 1986
- Atlantiszi mágia – Média Kiadó 1990
- Önmenedzselés felsőfokon– Szemtanú Kiadó 1990
- Az alkonyi bárka misztériuma– Ecoplan Kft. 1993
- A misztikus út– Vízöntő Kiadó 1993
- Académia Occulta– Arkánum Szellemi Iskola 1994
- Az új eón tudománya– Rockcity kft. 1999
- Létrás macska kalandjai (mese) – Pacific 17 Kiadó
Zeneszerzői munkássága
Több, mint kétszáz zenei opus maradt utána. Filmzenéiből több sláger is született.
Zeneszerzője volt nevelőapja, Balogh Béla több filmjének, így az 1936-os Méltóságos kisasszony-nak, az 1936-os A megfagyott gyermek (Tomi)-nak, a Karády Katalin főszereplésével készült 1941-es Ne kérdezd, ki voltam-nak és 1943-as Ópiumkeringő-nek is.
Szepes Mária írónő visszaemlékezése bátyjára (Wictor Charon – Atlantiszi mágia c. művének előszavából)
„Bizonyos, hogy sem gyermekkorunkban, sem később nem hagytuk el egymást. Nagyon izgalmas, érdekes volt vele élni, beszélgetni, játszani, és együtt dolgozni. Tele volt ötletekkel.
Sablonos játékokat sohasem játszottunk, csak olyanokat, amelyeket mi találtunk ki. Ő inkább nappal aludt, mint éjszaka. E néhány ismertető mondatba persze nem férnek bele az ilyen senkihez nem hasonlítható egyéniség színei, gazdagsága, felfedezései.
Tisztánlátása, jövőbe utazó tudatának felismerései neki magának is félelmetessé váltak. S különleges életművében, nagy opusában, igyekezett az értelmes, morálisan érett emberek számára hasznos támaszt, segítséget nyújtani.
Életművét a magasabb természet titkait feltáró erőkről írta. Azért egyedülálló, valós, s azoknak, akik belemélyednek, mély rétegeit is feltárják, több, mint érdekes.”
Ezért is egyedülálló, és valós, mindaz amit életművével az értelmes, morálisan érett emberek számára, mint hasznos támaszt itt hagyott.
Az igazi időgép
Szepes Mária szerint bátyjának teremtő képzelete nemcsak három-négy, hanem „huszonnégy dimenzióban” cserkészett, s onnan hozott át könyvekben nem megtalálható kulcsokat létünk értelmének feltárásához.
Emberfeletti tapasztalatainak közvetítéséhez, mint nyelvújító megannyi vadonatúj szót alkotott, mint a metalaxy, metavízió, intenzitásreguláció, biotónia, tenziófokozás, vagy éppenséggel a valódi időutazással kapcsolatos ideonszinkronion, a pszichoszinkronion vagy a hieroszinkronion gondolkozás.
Éppen ezért írásaiban a szavaknak, fogalmaknak sokrétegű jelentése van, amelyek más téridődimenziók másfajta tapasztalásmódjait igyekeznek a fogalmak suta mankójával megtámogatni.
W.Charon számára ezek a más téridő dimenziók, – tőle idézem: „benső kiterjedések – nem mások, mint észlelésmódjának mélyebb, vagy magasabb rezgései”.
Véleménye szerint más dimenziók megtapasztalása elmeállapot és észlelésmód kérdése, így a valódi időgép saját emberi agyunk és pszichénk, amelyen mintegy szakadatlan áradatként folyamatosan áthömpölyög a teljes időfolyam.
A látszólagosan haladó időben, valójában csak elmeállapotunk változik, egyfajta mozdulatlan központi elosztóállomásként tereli a világban zajló eseményeket a jövő, a jelen és a múlt felé.
És mint ilyen, szakadatlan kapcsolatban áll az idő minden pillanatával.
Ezért, mint írja: mind a múlt, mind a jövő felé vezető spirálkábelek megfelelő pontjairól kapcsolat található a múlttal és a jövővel.
Csak a megfelelő észlelésmódra kell hangolni tudatunkat, és a szakadatlan, egymásutániságra és ok-okozati lineáris történésekre hangolt tapasztalatunk, átvágva az időbeli események láncolatát, képessé válik az időben lefolyt események szemléletét egyetlen tudáshalmazzá lerövidíteni.
Ezt nevezi ideoszinkronion gondolkodásnak, amikor múlt-jelen-jövő egyetlen lényeghalmazként tárul fel észlelésmódunknak.
Ez azt is jelenti, hogy az ember mindenre képes emlékezni, még a jövőre is. Talán ezért is írta Platón: „Az ember sohasem tanul újat, csak emlékezik.”
A jövő észlelete és az ember rendeltetése
W.Charon szerint a pszichénkben spirálként feltekeredő időszallag „ideonkötegei” bármikor átvághatók, hogy az időt lerövidítve a jővőbe kémlelhessünk.
Sőt az egész spirálrendszerből kiemelkedve a részletek helyett az egész rendszert is át lehet tekinteni, csakhogy végül az Ákáshának nevezett mindent felölelő tudati tér „engramjait” megismerve értsük meg az ember valódi rendeltetését, amely túl van teren és időn, múlton jelenen és jövőn.
Ez azt jelenti, hogy az ember valódi rendeltetése nem az, hogy végleges helyet készítsen magának itt a „Földön” – vagy legalább is annak puszta fizikai vetületén. Az ember valódi jövője és sorsa az, hogy a valóság mélyebb dimenzióit megismerve és feltárva azokat „Homo Transdimensionalis” váljék belőle.
Világok és dimenziók urává legyen, mint tették azt az ősi indiai risik, az egyiptomi beavatottak vagy a maja papok.
Amikor egy felébredett éber tudat a jövőbe tekint, nem pár évszázados távlatokba néz, hanem a végtelen időspirál kábeltekervényeinek messzeségébe.
Ebben a távlatban pedig csak az „örök jelenlét” egyensúlya érvényesül, és minden múlt, jelen és jövő, minden térbeliség és tértelenség egyszerre jelentkezik, mintegy rendszerként láttava a lefolyó események történéseit. Így az ember jövőjéről csak egyet lehet biztosan tudni: felemelkedése a magasabb tudati dimenziókba elkerülhetetlen sorsa és végzete.
Elméletileg mindenki tudja, hogy ez a fizikai világegyetem egy örökkön újrakeletkező és pusztuló rendszerben létezik.
A fennálló naprendszerek, csillagrendszerek az emberi életidőhöz mért végtelennek tünő téridő sodrában folyamatosan ütköznek és robbannak millió újabb darabra, ezzel járva gigászi táncukat.
Így azt is tudjuk, hogy a Föld nevű bolygó menthetetlen, szükségszerűen hullik majd bele a vörös óriássá duzzadó napunk tűztengerébe visszakövetelve mindazt a teremtő hőt és erőt, amelyből ebben a naprendszerben minden keletkezett.
Az ember éppen ezért el kell, hogy hagyja majd ezt a bolygót. Csak nem űrhajók hátán, hanem a belső tudati dimenziók térhajóján, az alkonyi bárkán.
Jövőnk a Földön
Sokakat izgat a kérdés, milyen lesz a jövőnk a Földön? Lesz-e ’ember’ 10 000 vagy 1 millió év múlva? A válasz egészen bizonyosan, hogy lesz, vagy sokkal pontosabban: az ember létezik ebben az időtávlatban, de nem abban az értelemben ’él’, mint amilyen értelemben a mai hétköznapi életünket éljük.
Az emberi élet szükségszerűen átváltozik. A jövőben élő emberi tudatunk számára megnyílik mindaz a benső rengeteg, amelynek magasabb természeti titkai, az embert egy magasabb dimenzióba emelik.
Ez azt is jelenti, hogy szokványos értelemben az ember ’eltűnik’ majd a Földről, vagy sokkal inkább annak egyik géniuszaként él majd tovább. Örző szellemeként, annak lényegibb kifejeződésével összhangban.
A Föld a maga fizikai formájában egy távoli jövőben már nem létezik, de mint az élet egykori tere, a maga formabirodalmával és engramjaival egy magasabb dimenzióban örökre fennmarad.
Az emberiség tudati fejlődése olyan folyamatot támogat, amelynek vége az észlelésmódok kiterjesztése magasabb dimenziókra, így az ember bizonyos értelemben a jövőben elhagyja ezt a ’világot’.
Persze ez a tudati átváltozás már most is zajlik, és bár nagyon lassú, egyre többen vagyunk akik átéljük saját lényünk transzdimenzionális természetét, átlátván az idő és a tér szerkezetét.
A múlt és a jövő kereszteződéseként, az örök jelenlét egyensúlyában maradva annak aranymetszeteként, inkább saját teremtő képzeletünk hajójáról tekintünk a jövőre.
És amit látunk, varázslatos, csodás, és mágikus.
A mágia az ősi hagyományok szerint erőt jelent: a képzelet önmagát megvalósító varázserejét. Ebből következik, hogy jelenleg is folyamatosan teremtjük a jövőnket, képzeletünk önmegvalósító mágikus erejével.
Minden gondolatunkkal, vágyunkkal, és ideánkkal folyamatosan alakítjuk mindazt, ami a jövőben valósággá válik körülöttünk. Minden elképzelésünk, fantáziánk és reményünk beépül a világról alkotott jövő-képünkbe és teremti meg annak valóságát a megfelelő metszésponton.
És mégis, minden emberi képzelet és jövő-teremtő eszme felett ott áll az emberi nem végzete, hogy ezt a Földet végül elhagyni készül. Feljebb lép. Magasabbra.
Minden csillagvilág teremtő alkotásának nagy természettörvénye, ez.
Minden létformának csak egy adott életidő-ciklus adott a végtelen csillagfolyam tejútján keletkező örvénylésben. És igaz ez mind az egyén, mind pedig az egész emberiség mérlegén.
Szükségszerű, hogy minden ember ezt a Földet elhagyja, nem tarthatja meg magának. Sőt mi több, mindig csak az örök jelen pillanatlényeként eszmél a világra, a jövő teljes ismeretlenségével.
A jövőnk a Földön, nem a miénk.
Azok jelene lesz, akik akkor élnek majd, és akik tudata ott és akkor építi majd. Jó ha tudjuk: az ember nem örökéletű csak öröklétű. Mikor távozik ebből a világból, felszabaduló tudatának benső világosságánál arra eszmél, hogy az élet szűk terét elengedve egy sokkal tágabb horizont vár rá, ha a lét teljessége felé kormányozza hajóját.
S mikor távolba látjuk tűnni bármelyikünk a lenyugvó nap felé tartó bárkáját, jó ha tudjuk: ránk is, mint minden emberre vár egy túlsó part, ahol révbe érünk egyszer, mindnyájan.
Szerző: Tarr Dániel, Peter T. Sinclair
Forrás, részben: tarrdaniel.com