A lélekben időről időre vihar dúl, az érzelmek, a belső feszültségek keltette vihar. Tudod, hogyan keletkezik és hogyan csendesítheted le? Megmutatjuk!
A feltámadó lenge fuvallat először arcunkat vonja gyenge pírba.
A hirtelen felfokozódó forró szélroham egyre lázasabban tüzeli orcánk, míg a mélységes mélyben, a gyomrunk táján érezzük, hogy egyre erősödik a feltámadó a szél. Felhők gyülekeznek.
Ráncolt homlokunk barázdáit egyre szűkebbre vonjuk, s míg a kezdetben alig érezhető az enyhe remegés, az erőre kapó szélvész váratlan gyorsasággal, menthetetlenül maga alá gyűri akaratunk és kezünket ökölbe csavarja a kényszerű forgószél.
Még tétován pereg-forog láthatatlan tengelye körül, nem tudván hol és mire csapjon le.
Üres szeme mozdulatlan bámul maga elé, mintha maga sem hinné a hirtelen jött felindulást. Majd teljes váratlansággal az egymásnak feszülő őserők, harsogó rohammal egymásnak rontanak, s a kirobbanó csatában mennydörgő morajlás jelzi a villámok érkeztét.
A szánkat elhagyó szavak indulata, a fékezhetetlen őserő kirobbanó erejével sodorja el mindazt mi útjába áll, s a cikázó villámok zápora lángra lobbantja körülöttünk a világot.
S az indulattá lett ember ilyenkor, égi pályájáról kibillentve, fékevesztett Ixionként felperzseli a földet. S ha meg nem állítja Zeusz erősebb villámcsapása, bizony maga is a lángok martalékává lesz, amelyeket napszekere villámai vetettek.
